Már megint itt a Húsvét! – mondogatjuk naponta barátokkal, ismerősökkel, otthon és az utcán, boltban, piacon és mindenütt, ahol a hétvégi nagy versenyfutás, vendégjárásra készülődés közben szóba kerül az ünnep.
Vásárolunk, sorban állunk, számolgatunk. Mi kell még, mi hiányzik, lesz-e még idő takarításra, fodrászra, sütésre, főzésre, lesz-e minderre elég pénz, és elkészül-e az ünnepi asztali dísz?
Megszoktuk már a sorbanállást, pláne, mióta a Covid bekerült a hétköznapok szótárába, szinte természetessé vált. Ebből egy kilós, ebből ma éppen kettő, holnap már valószínű egy sem. Vegyünk akkor kettőt, biztos ami…
Nézed az árakat és már nem is csodálkozol. Megszoktad. Száz a tojás darabja, na jó, akkor elég lesz csak harminc, jöhet a sokka. Mennyi??? Csülök háromezer ötszáz, kötözött négyezer, a parasztsonka tíz, na jó, azt biztosan nem! Marad a csülök! De mennyi? Ahogy telnek az évek, egyre többen vagyunk, szerencsére! Legyen három, meg egy kötözött! Igen, azt a szép nagyot!
Tormát, eddig háromfélét vettem, most csak egyféle kapható. Ez van! Mondják a boltban mosolyogva.
Kalács is kéne! Meg kell rendelni! Hát persze, ez eddig is így volt. Legyen kettő! Mikor jöhetek érte? Csütörtökön, oké!!!
Sorbanállás, pénztár, blokk. Mennyi???
Ja, a kalács kicsit megnyomja – mondja mosolyogva a mindig kedves, beszédes pénztárosnő!
Aranyból van, teszi hozzá.
Tényleg. Kétezerötszáz darabja. Valójában miből lehet?
Tudom. Brüsszel, meg ársapka, meg szankció, meg elhibázott, meg egyébként is mindenki csak bánt bennünket, pedig mi aztán, mint a maszületett bárány. Így Húsvét tájt meg különösen.
Lehet szeretni, vagy tartani tőle, de ne feledjük, mégiscsak Krisztus feltámadásának ünnepe, a tavaszvárás, a tavaszköszöntés napja, amelynek liturgiája az elmúlt két évezredben semmit nem fakult.
Miközben már a húsvéti sonka főzésére készülünk és még az utolsó simításokat végezzük a tavaszi nagytakarításon, – tavasz, ugyan merre jársz? – megállunk-e egy pillanatra?
Megállunk-e és adunk-e egyetlen percet magunknak, amikor végiggondoljuk mire is készülünk nagypénteken este, s mit is ünneplünk Húsvét hétfőjén.
Van-e időnk arra, hogy elmagyarázzuk gyerekeinknek, miért vonult Jézus Jeruzsálembe virágvasárnap, mi a pászka, az utolsó vacsora, s miért szentelnek barkát azóta is a templomokban. Mire emlékeztet Krisztus szenvedése és halála Nagypénteken, s mitől válik Nagyszombat az örömünnep első napjává.
S ha minderre jut időnk, mondjuk még el, hogyan alakította az egyházi ünnepet a népélet máig élő néphagyománnyá. Locsolkodássá, tojásfestéssé, sonkafőzéssé és kalácssütéssé.
Álljunk meg egy pillanatra, gondoljunk saját gyermekkorunkra, apánk kezére, akivel együtt mentünk annakidején locsolkodni.
Mert az emlékezés is része a Húsvétnak.
Végül hadd köszöntsem a lányokat és asszonyokat, kismamákat, anyukákat, nagymamákat, csitriket és fruskákat egy olyan locsolóverssel, amelyet Bálint Sándor Tanár úr, a szögedi nagytáj tudós-néprajzkutatója gyűjtött a múlt század közepén a tápai nagyréten, mikor még húsvét hétfőn hajnalban a Tiszára mentek hajukat mosni az eladó lányok.
„ Jó reggelt, jó reggelt, Kedves Liliomszál!
Megöntözlek rózsavízzel, hogy el ne hervadjál.
Kerek erdőn jártam, piros tojást láttam,
Bárány vitte zengő kocsin, mindjárt oda szálltam.
Nesze hát kölnivíz, gyöngyöm, gyöngyvirágom,
hol a tojás, piros tojás, tarisznyámba várom!
Boldog Húsvétot Kívánok!”
