A gigantikusan magas költségvetésből dolgozó Most vagy soha! megnézése és értékelése 2024 Magyarországán elkerülhetetlen az általánosító politikai felhangoktól: ha tetszett, egy igaz szívű, büszke magyarként nézhetsz reggel a tükörbe, ha kritizálod, akkor pedig egy érzéketlen, sorosista zsoldos vagy. Lehet, illetve érdemes-e ilyen átpolitizált légkör mellett objektív módon szemlélni a Rákay Philip által megálmodott történelmi kalandfilmet? Megpróbáljuk. Kritika a Most vagy soha! című alkotásról.
Hazánk évtizedek óta fennálló szekértábor-logikája és a kurzusfilmek alapvető logikája elvárja az „eleve elrendeltetett” véleményeket. Mit ad Isten, az Origo, a Megafon propagandistái és a jobboldali holdudvar főbb képviselői is – na jó, Bencsik András kivételével – mind arról írnak, milyen csodálatos, elképesztő, káprázatos, fenomenális filmmel állunk szemben.
Lehetett nekik mást írni? Aligha. Ezzel szemben a „másik oldal” bosszúálló fotelhuszárjai úgy lőtték az 1 pontokat az IMDb oldalán, hogy nem is látták a filmet. Ez persze mit sem számít, hiszen a belpolitikai frusztráltságunk egyik táptalaja lett a Most vagy soha!, ahol a cél kizárólag az ellentábor froclizása.
Ezektől a körülményektől eltekinteni, tiszta lappal indítani nem volt egyszerű.
Kezdjük a jóval, hogy a hazaáruló krediteket csak később kapjam meg: a film nagyon szép. Tény, volt miből szépnek lennie, de amilyen látvánnyal és vizuális megjelenéssel dolgozik, az európai szinten kiemelkedik az utóbbi évek felhozatalából. A brutálisan nagy díszletvárosban jó elvesznie a szemnek, ránézésre igazi kalandfilm-feelinget kap a néző.
„Ahogy történt és ahogy történhetett volna” – olvasható a történelmi hűség alóli felmentés gyanánt értelmezhető szöveg az elején. Bár a Most vagy soha! sok kritikát kapott a történelmi tévedések, vagy pontatlanságok miatt, a játékszabály végső soron mégis az, hogy egy filmben mindent lehet, ráadásul nem egy történész konferencia nagyszünetében akarták bemutatni, így önmagában nem fair kizárólag emiatt pálcát törni felette.
Ettől függetlenül azonban – itt jön a lényegi hazaárulás – ki kell mondani: a Most vagy soha! egy manírosságban és giccsben fuldokló, ízléstelen unalomtenger. Kis-Szabó Márk, Rákay Philip és Szente Vajk végtelenül kellemetlen helyzetbe hozták az egyébként tehetséges színészeket, a főszereplő Berettyán Nándort, Horváth Lajos Ottót, Fehér Tibort azzal, hogy egy direkt óvodai szintre süllyesztett forgatókönyvből kellett kihozniuk a tőlük telhető maximumot.
A párbeszédek hiteltelenek és komikusak, a humorosnak szánt jelenetek kínosak, miközben jól látható, a készítőknek célja sem volt, meg sem próbálták, hogy egy B-kategóriás akció-kalandfilm helyett valami értékesebbet és főleg méltóbbat alkossanak hazánk történelmének egyik legdicsőbb eseménye nyomán.
Megdöbbentő, hogy Rákayék milyen egybites, a komolyabb összefüggéseket, netán intelligens, rejtett utalásokat hírből kerülő filmet tettek az emberek elé, mintegy kimondatlanul kimondva: nektek ennyi pont elég lesz, talán még sok is. Arról nem beszélve, hogy szabályos érzelmi manipuláció történik, amikor a fullban dübörgő aláfestő zene és más klisés megoldások segítségével a néző tudtára adják, hogy „MOST MEGHATÓDSZ, EZ ÉRZELMES RÉSZ!!!” És tudjuk, hogy hívják azokat, akikkel ez mégsem történik meg? Ugye, hogy tudjuk.
„Egy biztos, a nemzetközi filmes díjátadókon nem bennünket fognak ünnepelni. Túl sok hazaszeretet van ebben a filmben ahhoz, hogy a globalista fősodor jó szemmel nézze” – mondta Rákay a Mandiner nagyinterjújában. A pofátlanság és gátlástalanság csúcsa, hogy már előre a saját, képzelt elnyomására hivatkozva mentegetőzik amiatt, hogy a szakmai díjak feltehetően elkerülik majd a márciusi ifjak történetét feldolgozó filmet.
Nem a „globalista fősodor” tehet róla, hogy a Most vagy soha! rossz. A 135 perces, kifejezetten hosszú játékidő kisebb-nagyobb sikerrel végigköveti a márciusi eseményeket, 12 pont, Pilvax, Táncsics kiszabadítása, de ebből tartalmilag annyi jön le, hogy ide-oda futkorásznak az aktuális ellenfelüket kergetve közepesen ideges karakterek, majd gondterhelt tekintettel a kamerába nézve, jóformán Scooby-Doo-szerűen azt nem mondják a jelenet végén, hogy „A francba, kapjuk el őket!”, vagy „Eredjünk utána!”
Feltehetően érezték, hogy a mindenki által jól ismert március 15. eseményeit fordulatosan csak úgy lehet bemutatni, ha egy jellegzetes főgonoszt is mellékelnek a cselekménybe, ez a Horváth Lajos Ottó által játszott, egyébként kitalált Farkasch lett. Ő az archetipikus gonosz titkosrendőr, a karaktere mélysége pedig elsősorban abban áll, hogy szalad, rúg, ármánykodik és csúnyán néz.
A film kicsit azokat az általános iskolai magyar órákat és tankönyveket juttatta eszembe, amikbe görcsösen kerülték legendás költőink és íróink viselt dolgait, csak a szépről, csak a jóról tettek említést, mindezt egy mézes-mázos körítésben. A nachos és pattogatott kukorica-kompatibilis Most vagy soha! is büszkén kapargatja a felszínt, kísérletet sem téve, hogy a több, mint kétórás játékidő alatt érdemi dráma és feszültség bontakozzon ki.
Az mindenképpen pozitív, ha a filmet megtekintő fiatalok ezután elkezdenek érdeklődni Vasvári, Jókai, vagy Petőfi után, de bízunk abban, mindezt hiteles dokumentumfilmekből és könyvekből fogják tenni, mert ez a mainstream blockbustereknek megfelelni akaró kurzusfilm minimálisat sem állít 1848-ról az unalomig ismert toposzokon kívül.
Mindenesetre, akinek tetszenie kell, annak tetszeni is fog.
Képek: Végh István, Forum Hungary
