Ma, 2025. december 2-án van pontosan harmincegy éve annak, hogy bekövetkezett a modern magyar vasúttörténet egyik legfájdalmasabb katasztrófája. 1994-ben ezen a napon Szajolnál egy gyorsvonat kisiklása harmincegy ember életét követelte és örökre beírta magát az ország kollektív emlékezetébe. A baleset nem műszaki hiba, hanem emberi mulasztások végzetes sorozata miatt történt.
A tragédia 1994. december 2-án, 16 óra 46 perckor következett be, a Nyíregyházáról a Nyugati pályaudvar felé tartó gyorsvonat éppen a menetrend szerint haladt át Szajol állomásán. A szerelvény sebessége mintegy 110 km/óra volt, ami az egyenes áthaladásnál szabályosnak számított.
A katasztrófa pillanatok alatt zajlott le. Bár a V43-as mozdony és a közvetlenül utána kapcsolt első kocsi még átjutott a váltón és a vágányon maradt, a szerelvény második kocsija kisiklott. A hatalmas mozgási energiától a vagonok elemi erővel torlódtak egymásra, letarolva az állomásépület egy részét is.
A roncsok között 27 utas azonnal életét vesztette, további négyen pedig a kórházi ellátás során hunytak el, így a halálos áldozatok száma végül 31 főre emelkedett. A vonatkatasztrófa áldozatai között Jász-Nagykun-Szolnok megyei fiatalok is voltak, a legfiatalabb áldozat a mindössze 8 éves kisújszállási Károlyi Magdolna volt. A törökszentmiklósi Balogh Katalin 18,, a szolnoki Pádár Tünde 17 és a jászboldogházi Szádvári Ágnes 21 évesen hunyt el a máig felfoghatatlan baleset következtében.
A vizsgálatok hamar fényt derítettek arra, hogy a balesetet súlyos szabályszegés okozta. Röviddel, nagyjából negyedórával a gyorsvonat érkezése előtt az érintett szakaszon ugyanis szabálytalan tolatást végeztek. Bár a váltókat ekkorra már beállították a második vágányra, a tolató szerelvény kerekei úgynevezett váltófelvágást hajtottak végre. Ez azt jelenti, hogy a kerekek fizikailag átnyomták a váltót, ami így visszaállítódott az első vágány irányába.
Erről a végzetes mechanikai változásról sem a forgalomirányítás nem szerzett tudomást, sem a tolatást végző személyzet nem ellenőrizte a váltók állását a művelet után.
Ennek következtében a gyorsvonat a nyílt pályás sebességgel (110 km/h) érkezett meg arra a váltóra, amely valójában kitérő állásban volt. Ebben a pozícióban a váltón legfeljebb 40 km/órás sebességgel lehetett volna biztonságosan áthaladni.
Az ügyben a Legfelsőbb Bíróság 1996 februárjában hozott jogerős ítéletet halálos tömegszerencsétlenséget okozó, gondatlan veszélyeztetés vádjával. Szűcs Ferenc váltókezelőt öt és fél év fogházbüntetésre ítélték (ő három év letöltése után elnöki kegyelemmel szabadult). Farkas István tolatásvezető két évet kapott, Illyés Ferenc kocsirendezőt másfél év fogházra ítélték.
A jászberényi születésű Kovács Zsolt atya kisgyermekként egy karcolás nélkül megúszta a balesetet, a Ripostnak úgy fogalmazott, isteni csodának érzi, hogy őt, testvérét és édesanyját sem érte baj.
„Egy átlagos vasárnap délután volt, amikor az öcsémmel mesét néztünk. Délután négy körül siklott ki a vonat két kocsija. Kisodródott a peronra, az ott várakozó utasok közé, akik többnyire egyetemisták voltak. Elütötte az egyik villanypóznát is, ami becsapódott a házunkba. Az egész olyan volt, mint egy földrengés.”
A tragédia helyszínén, a szajoli vasútállomáson 1996. június 29-én avattak emlékművet. Kő Pál szobrászművész és Balikó Gyula iparművész közös alkotása őrzi az áldozatok emlékét. Az emlékművön olvasható Ivor Matanle-idézet mementóként szolgál az utókornak:
Öregedni ők nem fognak, mint azok, akik megmaradtak, aggkor nem sorvasztja, utókor nem hibáztatja, amikor a Nap lenyugszik vagy a hajnal megérkezik emlékeink őrzik őket.”
Képek: Mészáros János
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre! Amennyiben szívesen lenne a támogatónk, kattintson ide és csatlakozzon adománygyűjtésünkhöz!
