Manapság a legtöbben a mobiltelefonok bűvöletében éljük mindennapjainkat; ha látunk valami vicceset, érdekeset, meglepőt, azon nyomban lövünk egy fotót és megosztjuk a barátainkkal, ismerőseinkkel. Ugyanilyen lelkesedéssel pörgetjük át minden reggel a kedvenc híroldalainkat és végigkíséri napjainkat és perceinket a ‘semmiből ki nem maradás’ irányító elve.
A Kunmadarason élő Kálmán András feloldozta magát generációja terhe alól és valósággal visszautazott az időbe; oda ahol még a béke és a nyugalom a maga természetességében öleli körül az embert. Ehhez pedig választott magának egy hű társat, egy éjfekete négylábút. A fiatal csordás négy éve foglalkozik állatokkal, korábban gulyás volt.
Van egy segédem, Bogár, ő egy sinka kutya, aki jól bírja a meleget és az egész napos futást. Mintegy 150 marhára vigyázok, nagy nehézsége nincs számomra ennek a fajta munkának, talán leginkább nyáron az egésznapos hőség, ami emberpróbáló, de ezt is meg lehet szokni – mesélt munkájáról a fiatal csordás.
András reggel kihajtja a csordát a mezőre legelni, ekkor még kevésbé perzsel a nap. Délidőben a jószágok feljönnek inni a kúthoz, „felisznak”, delelnek. Ezekben az órákban egy hűvösebb árnyékos helyen 1-2 órát pihennek és emésztenek. A forróbb napokon gyakran előfordul, hogy naponta akár háromszor is feljönnek inni, azután ismét többször megpihennek. András alkonyatkor behajtja őket egy zárt helyre, és ez így megy hétről hétre, az év minden napján.
“Az én dolgom egész nap figyelni rájuk, a vizet kell biztosítani a számukra és tartani a kijelölt határokat a legeltetés szempontjából” – mondta a Sokszínűvidék érdeklődésére András.
A Kunmadarason élő csordás a nyugalmat, a békés napokat szereti legjobban a munkájában. A nyári zivatarokat, erős viharokat leszámítva az élete jó része így sokkal nyugodtabb és csendesebb, mint egy nagyvárosban.
“Bogár, a hűséges sinkám is élvezi a vidéki életet, amint egy pocsolyát lát, belefekszik és lehűti magát. Előfordulnak azért olykor nehéz helyzetek, a legemlékezetesebb az volt, amikor október közepén leesett húsz centi hó és kényszerből haza kellett hajtanom az állományt. Bő tíz kilométert tapostuk a vastag havat a vacogtató hidegben.” Mégis azt mondja, ez a béke szigete és erre van szüksége.
Fotó: Sokszínűvidék
