Rengeteg értékesnek és kiválónak hangzó dolgot álmodtak már megyeszékhelyünkre az elmúlt évtizedekben, ám végül ezek mind csak álomként maradtak meg. Amik viszont megvalósultak, azok finoman szólva sem aratnak osztatlan sikert. Nekünk melyik a kedvencünk?
Egy szigorúan szubjektív értékelés és elemzés következik, amelyet a Damjanich Tisza Sziget Szolnok tett közkinccsé. Szerintük ugyanis azok az épületek és más fejlesztések, amikre Szolnok rengeteg pénzt áldozott, egyáltalán nem váltják be a reményeket.
Gedei Tibor írt a sziget neve mögül (aki egyébként bejegyzése alatt némileg személyeskedő vitába keveredett V. Istvánnal). Felsorolta az ígéreteket és a megvalósult, de szerinte elpuskázott lehetőségeket, fejlesztéseket. Felhívta a figyelmet, hogy csak az elmúlt 20-25 évben „álmodtak már ide (kronológiai sorrendben) csili-vili jégcsarnokot, logisztikai központot, wellness Dami uszodát, éttermes víztorony kilátót, citromsavgyárat, Tiszakavics sportszállót, vízilabda akadémiát, mindezt idegen befektetők kétes ajánlatára rábólintva, „sült galamb a szánkba” alapon. És számtalanszor bebizonyosodott, hogy a „sült galamb taktika” működésképtelen. A külsős ajánlatok, vagy prompt pályázati lehetőségek általi beruházások nem tudnak a város szerves részévé válni, még akkor sem, ha megvalósulnak” – írta.
Problémásnak tartja a másfél évtizede kiépült, szinte kizárólagos pályázati rendszert, amiben Gedei szerint ha elbukott Szolnok, mindig lehetett fogni Brüsszelre vagy egy külső ellenségre, miért nem sikerült.
„De ha el is nyerjük a pályázati pénzt, mi épül belőle? A szolnoki „pályázati abszurd” trilógiája az Agóra, a Reptár és a Várkapu. Amikor a helyi észszerűséget és a történelmi logikát teljesen felülírja az, hogy éppen mire lehet ingyenpénzt lehívni. Mérnöki és városfejlesztési szempontból ezek tankönyvi példák arra, hogyan torzítja el egy város szövetét és mindennapi életét a fentről diktált pályázati kényszer. Mert ez a három „fejlesztés” a szolnoki „pályázati téboly” három torz emlékműve:
1. A kulturális ikertornyok esete
Mi lehet logikusabb annál, mint egy meglévő, működő művelődési központ mellé felhúzni egy másikat? Se anyagi, se funkcionális indok a duplázásra, de mivel az állami/EU-s projektek között az „Agóra-programra” adtak milliárdokat, a városvezetés gondolkodás nélkül ráugrott. A fenntartási és rezsiköltségek persze most is a várost terhelik, miközben a helyi kulturális élet nem lett kétszer nagyobb, csak a fűtendő négyzetméterek száma.
2. Repülők a síneken: A történelmi paradoxon
A régi Indóház és annak környéke a magyar vasúttörténet egyik bölcsője. Ordított a helyszín egy méltó vasúti múzeumért, ami ápolja a helyi identitást és a szolnoki járműjavító múltját. Ezzel szemben megépült a RepTár. Bár maga a repülőmúzeum látványos és országosan is sikeres projekt, az elhelyezése építészeti és vasúttörténeti szempontból nonszensz.
A szolnokiak igazi fájópontja. A történelmi várnegyed rekonstrukciója helyén rideg tégla- és betonkolosszus, ami teljesen idegen a környezetétől, és amit a helyiek joggal neveznek förmedvénynek. De a modern látogatóközpontok építészeti trendjeire és a grandiózus betonprojektekre járt a maximális pontszám a bírálóbizottságnál. A helyi lakosok ízlése és a történelmi hűség nem szempont” – sorolta Gedei Tibor, aki bejegyzésében képeket is kitett ezen épületekről.
Akadt, aki nem, vagy csak részben értett egyet a szubjektív elemzéssel. Sz. Gábor szerint például a Reptár jó és az Indóházat is rendbe rakták, és elérhető távolságra minőségi kiállítást hoztak. „Nekem legalábbis tetszik. A többi a „gyorsan el kell költeni a pénzt a pályázatnak megfelelően” stílusú” – írta.
Nekünk tetszik a felsorolt három, Gedei szerint félresikerült fejlesztés?
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre! Amennyiben szívesen lenne a támogatónk, kattintson ide és csatlakozzon adománygyűjtésünkhöz!
