Bármilyen hihetetlennek is hangzik, a trilógia első része immáron két évtizedes.
Az Üvegtigris vitathatatlanul nagy kulturális hatása nem volt azonban elég meggyőző ahhoz, hogy a szigorú kritikusokat levegye a lábáról. „Soha nem jelent meg jó kritika a filmről, nemcsak akkor, hanem azóta sem. Egy időben divat volt nem szeretni az Üvegtigrist értelmiségi körökben” – emlékszik vissza Kovács Gábor producer, aki a Filmpartners akkori cégtársával, Kapitány Ivánnal gyártotta az első részt (majd később hozzájuk csatlakozott Kovács felesége, Pataki Ági is).
Azt senki nem vitatta ugyan, hogy a poénok ülnek, és a helyzetkomikumok, a burleszk szerű jelenetek nagyon jól működnek a filmben, de a kritikák az egyébként a szituációkban indokolt és a szereplők stílusához is passzoló trágárságot összekeverték az olcsó, felületes szórakoztatással, hiányolták a karakterek kidolgozottságát, a szponzorok termékmegjelenítését pedig a filmművészet megszentségtelenítésének tartották.
Az akkoriban kifejezetten szokatlan, és a hazai játékfilmiparban azóta sem túl gyakran alkalmazott megoldásra, a termékelhelyezésre azonban szükség volt, még ha talán a kelleténél egy másodperccel tovább is időzött el a kamera egy Biofilter-feliratú olajoshordón, vagy módosítani kellett a forgatókönyvön azért, mert a Volkswagen nem az előre megbeszélt autót szállította le a forgatás napjára.
„Én az Üvegtigris első része miatt lettem producer, mert a fiúk nem kaptak támogatást a filmhez, és szükség volt rá, hogy engem is bevonjanak a kapcsolataim miatt” – meséli Pataki Ági. Több szponzor meggyőzésével szereztük meg hozzá a pénzügyi alapot, amire aztán a Magyar Mozgókép Alapítvány is megszavazott nekünk egy kisebb összeget.
Persze, így is több lelkesedés volt a filmben, mint pénz.
110 millió forintból készült el, ami ma mindössze két komoly reklámfilmet fedezne”.
Van, hogy az embernek nem osztanak lapot
A felületes szórakoztatás vádja már csak azért sem állja meg a helyét, mert az Üvegtigris valójában tragikomédia; a mindennapi nyűgökbe, a megélhetésért naponta vívott harcokba belefáradt kisember perspektívátlansága köszön benne vissza.
A büfés Lali (Rudolf Péter) és törzsvendégei: Róka (Gáspár Sándor), Cingár (Szarvas József), Sanyi (Horváth Lajos Ottó), Csoki és Gaben ugyan nem élnek teljesen a társadalom perifériáján, de egyértelműen nem is a nyertesei annak. Kifejezetten önsorsrontó, mégis hétköznapi figurák nem hétköznapi helyzetekben. Magánéleti kudarcaik, gondjaik ismerősek lehetnek a közönség számára. „Sokan a saját szomszédjukat látták visszaköszönni a karakterekben, szóval ezek a groteszk figurák nagyon is valóságosak” – fogalmaz Rudolf Péter rendező, aki szerint mind közül Lali figurája a legtragikusabb.
Neki talán lettek volna kitörési pontjai, ő rálát a saját kilátástalan helyzetére, de sem ereje, sem pénze nincs ebből a katyvaszból kimászni. Van, hogy az embernek egyszerűen nem osztanak lapot. A kallódók, akikben talán lenne is némi tehetség, de valahogy nem passzolnak a működő világhoz. Vagy csak lusták, nem kitartók, nincs is szerencséjük. Ettől ők még nem hitvány senkik vagy bűnözők.
Szerinte a „suttyófilm” bélyeggel méltatlanul leminősítették a vígjátékot. „Nem tudom már annak idején milyen címéket ragasztottak ránk. A suttyózásban épp az a gőg, az a sznobizmus fogalmazódik meg, amitől engem mindig kivert a hideg. Az, aki így beszél, rögtön azokat is lesuttyózza, akiknek ez tetszik. Pedig a külföldi fesztiválok közönsége, Chicagóban, Észtországban és Spanyolországban is örömmel fogadta, értette a film humorát. Tehát még az sem igaz, hogy magyarspecifikus a tigrisek humora.”
A forgatókönyvvé alakított szöveg az alkotói energiáktól kelt életre. Rudolf Péter a színészvezetés tapasztalatát hozta magával, Kapitány Iván a reklámfilmkészítés profizmusát, feszességét, a színészek pedig a kreativitásukat. „Amikor a Csoki alatt beszakad a korlát, azt én találtam ki. A kedvemért befűrészelték a fát, hogy Csoki fel tudja dobni a talpát. A film elején a motoros malőr viszont nem volt szándékos” – meséli Csuja Imre.
„Megkaptam a Babettát, de rájöttem, hogy csak ez első fékje fog. Elindult a felvétel, én a motoron voltam, egyik kezemben egy félig telt sörösdoboz, és éreztem, hogy nem tudok bekanyarodni rendesen, és egyenesen neki megyek az Ivánnak. Féltem, hogy fejre fogok állni, így csak lassítani próbáltam, de az első fék azonnal fogott. Elpereceltem, bukfenceztem, káromkodtam egyet, fölálltam, visszaültem, majd bevágtattam a helyszínre. Szerencsére a Kapitány Iván nem állította le a kamerát, így ez a nem tervezett kaszkadőrmutatvány benne maradt a filmben.”
A szereplők között jól működött a kémia, könnyedén hangolódtak rá egymás poénjaira – mondja a színész. „Mindnyájan iszonyúan nyitottak voltunk, és ettől szabadon jöttek a gondolatok. Nem görcsöltünk rá, egyszerűen élveztük magát a játékot, meg a szabadságot, hogy szárnyalhat a fantáziánk” – hozzáteszi, hogy a meghallgatáson többek között azzal bizonyította rátermettségét a szerepre, hogy a játék hevében véletlenül belehúzott egyet az ajtófélfába, ami végigrepedt.
A beszámolók szerint a forgatás pontosan olyan volt, ahogy azt a nézők elképzelik: elég gyakran fulladt nevetésbe a komoly munka, és több jelenetet is csak sokadjára lehetett felvenni a szűnni nem akaró nevetés miatt. Például azt a momentumot, amikor a pucér Gaben eldobja az ágyékát takaró lábost, senki nem bírta ki röhögés nélkül.
Volt, hogy hajnali négykor péppé röhögtük magunkat, és nekem kellett volna rendet teremteni, de én viselkedtem szinte a legrosszabbul
– vallja be utólag Rudolf Péter. További részletek a Hvg.hu cikkében olvashatók.
