Húsz éve történt a Columbia űrsikló katasztrófája, pedig könnyen elkerülhető lett volna – videó

Megosztás

2003. február elseje sokunk, de leginkább rengeteg amerikai életébe vésődött be fekete dátumként. (Iv.) A Challenger 1986-os tragédiája után ismét kiderült, hogy az űrsiklók használata közben bármikor történhet teljesen váratlan tragédia. Pedig a Columbia legénységének elvesztése könnyen elkerülhető lett volna.

Columbia katasztrófája az STS–107 kódjelű küldetés végén következett be, nagyjából negyedórával a tervezett landolás előtt. A legénység 16 napot töltött az űrben, teljesítették a missziót, és február elsején reggel a hazatérésre készülődtek. A leszállás a floridai Kennedy Űrközpontban rutinfeladatnak tűnt, hiszen ez volt az űrrepülőgép 28. útja. A Columbia – ami a felfedező Robert Gray ágyúnaszádjáról kapta a nevét – a NASA legöregebb űrsiklója volt, 1981 áprilisában először jutott fel az űrbe, és 2003-ig összesen 284 napot töltött ott. De azon a februári napon a jármű egyik sérülése végzetesnek bizonyult.

Ezt a sérülést az űrsikló még induláskor szerezte, a start utáni 82. másodpercben. A külső üzemanyagtartály egyik tartóeleméről levált egy nagyjából tányér méretű szigetelőhab-darab, és a bal szárny belépőéléhez csapódott, megsértve annak hővédő borítását és gyakorlatilag kilyukasztva a szárnyat. Ez egészen a visszatérésig nem okozott problémát. Amikor azonban az űrsikló belépett a légkörbe, körülbelül 1650 Celsius-fokra hevült. A megsérült hőpajzs éppen ettől a forróságtól védte volna meg az űrrepülőgépet és a benne tartózkodókat. A sérülésen keresztül viszont elkezdett beáramlani a forró levegő a szárnyba, ami megolvadt, majd levált.

Az űrsikló ekkor irányíthatatlanná vált, a terhelés miatt másodpercekkel később darabokra hullott, majd jelentős része elégett a légkörben.

Amikor a baleset történt, a Columbia a hangsebesség tizennyolcszorosával, körülbelül 19 ezer kilométer per órás sebességgel repült, több mint hatvan kilométeres magasságban. A legénységnek esélye sem volt a túlélésre – nem tudni pontosan, mikor haltak meg, de legfeljebb az lehet kérdés, hogy egy vagy két perccel a vészjelzés után. A földi küldetésirányítás helyi idő szerint reggel 9 óra előtt nem sokkal észlelte, hogy a bal szárny szenzorai nem működnek. Ezt jelezték a Columbiának, amit Rick Husband parancsnok még visszaigazolt. Ez volt az utolsó üzenet az űrsiklóról, amellyel 8.59:32-kor szakadt meg a kapcsolat. Ezután pár másodperccel vélhetően bekapcsolt a fedélzeti vészjelző. Az űrsikló 9.00:18-kor kezdett darabokra esni.

Space Shuttle Columbia Disaster Pt 2: Final Descent | BBC Studios

Discover key moments from history and stories about fascinating people on the Official BBC Documentary channel: http://bit.ly/BBCDocs_YouTube_Channel Part two of six. This clip begins with the astronauts on board preparing for the shuttle’s descent to earth and ends with the haunting scenes at NASA’s Mission Control at the moment disaster struck.

A legénység mindent megpróbált, hogy visszaszerezze az irányítást, de nagyjából fél perccel 9 óra után a pilótafülke is leszakadt, és másodpercek alatt óriásit esett a légnyomás. Ez nem feltétlenül okozott halált, de ha esetleg valaki túlélte is ezt a sokkot, a következő másodpercekben biztosan végzetes sérüléseket szerzett, amikor a pilótafülke olyan gyors pörgésbe kezdett, amit az emberi szervezet már nem bír ki. Az űrsikló el nem égett darabjai 9.35 körül értek földet, a legénység akkor már természetesen halott volt.

A katasztrófa után független bizottság vizsgálta ki a katasztrófa okait. A bizottság a közvetlen probléma, a szárny sérülése mellett a NASA felelősségét is megállapította. Nyilvánvalóvá vált, hogy az űrhivatalnál bagatellizáltak fontos biztonsági kérdéseket. Mi sem mutatta ezt jobban, mint hogy

a küldetésirányításnál pontosan tudtak arról, hogy az űrsikló indulásakor egy szigetelőhab-darab levált és a szárnynak ütődött.

Az általában véve is ismert volt, hogy a szigetelőhab hajlamos leválni (hogy ez mekkora problémát okozhat, azt később tesztek is igazolták), de az STS–107 startjánál még videofelvétel is rögzítette a pontos eseményt. A NASA több mérnöke is felhívta erre felettesei figyelmét, egyikük, Roger Rocha többször is megpróbálta rávenni a vezetést, hogy vizsgálják meg a sérülést. Erre elvileg lett volna lehetőség műholdas képekkel, így még az első napokban kiderülhetett volna a Columbia állapota, és éppen lett volna idő felkészíteni az Atlantis űrsiklót, és lehozni a legénységet. A küldetésirányítás vezetői az aggodalmakat figyelmen kívül hagyták, és engedélyezték a Columbiának a visszatérést. Rocha később elmondta, a katasztrófa után már sajnálta, hogy „nem törte rá az ajtót” a NASA döntéshozóira. A felelősök sorsa kirúgás vagy lefokozás lett, az űrsiklóprogram akkori vezetője, Ron Dittemore lemondott. További részletek a Telex cikkében olvashatók.

Ennek a tragédiának pedig már pontosan húsz éve.

Kapcsolódó cikkek