Sok éves kineziológusi és családállítói tapasztalattal a háta mögött döntött úgy Frankó Tünde, hogy az Anyám könnye című kötetében a saját családja legmélyebb sebeit is feltárja. Írása egy egy rendkívül személyes, fájdalmakkal teli, de mégis a gyógyulási folyamatra rávezető utazás, a szerzőt pedig a könyv jászberényi bemutatója után kérdeztük transzgenerációs traumákról, terápiás írásról és arról a bátorságról, amellyel bárki leteheti a „múlt bőröndjeit”.
Szol24: Kineziológusként, családállítóként évtizedek óta segítesz másoknak a traumáik feldolgozásában: milyen volt ezúttal a „másik oldalon” helyet foglalni?
Frankó Tünde: Húsz éve dolgozom kineziológusként és családállítóként, tulajdonképpen azért is lettem segítő, mert magam is egy sérült, parentifikált gyermekkorból érkeztem. Mindig is úgy tartottam, hogy azért tudok jól segíteni az embereknek, mert én magam is keresztül mentem egy csomó nehézségen. A saját traumatizáltságommal, sérüléseimmel mindig is tisztában voltam és sokszor kértem segítséget, illetve folyamatosan veszek igénybe a mai napig terápiákat.
Szintén ehhez a kettőséghez kapcsolódik az, hogy mennyiben jelentett nehézséget, vagy éppen ellenkezőleg, hogy objektív szakemberként és egyszerre érintett lánygyermekként is tekinthettél a nagymamád és édesanyát életére az alkotás közben?
Nagyon fontos volt a könyv megírása során, amin keresztül mentem a saját tanulásom és segítővé válásom folyamatában. Így jobban ráláttam az édesanyám és a nagymamám sorsára, illetve arra, hogy az ő traumáik milyen hatással lettek az én életemre. Alkotás közben azonban teljesen a saját érzéseim vezéreltek, ezen megélések alapján írtam le a gyógyulásom folyamatát.
Az egyik bemutatón azt mondtad, egy idő után mindaz, ami kimondatlan maradt, testi szinten is feszíteni kezdett, és így lett világos számodra, hogy írnod kell. Mennyiben működött ez terápiás írásként számodra, illetve ajánlod-e másoknak is, hogy akár csak a fióknak, de nézzenek szembe papíron a családjuk történetével?
Igen, valóban már nagyon komoly fizikai tüneteim voltak, és nekem nagyon sokat segített az, hogy kiírtam magamból mindent. Az írás önmagában egy terápia, mindenkinek csak ajánlani tudom. Valószínűleg a későbbiekben fogok is tartani gyógyító írás tanfolyamokat. A családunk történetével mindenképpen érdemes szembenézni, családfát kutatni, a családi titkokat megismerni, kikutatni a kizárt, elfeledett családtagokat a rendszerben. Ez gyógyítólag fog hatni ránk is és a többi családtagunkra is.
Mi volt a családod reakciója, amikor felvázoltad, hogy ilyen nyíltsággal és részletességgel számolsz be a megélt fájdalmakról?
Édesanyám, édesapám már régen meghaltak, az egyik öcsém olvasta a könyvemet és ő támogatta a megjelenését. Bár a leírt történetek nagyon megrázták, mivel nagy részüket nem is ismerte. A férjem és a gyermekeim támogatták az írást és a könyv megjelenését, nagyon büszkék rám a bátorságomért.
Az Anyám könnye rövid, 2-3 oldalas történetekből áll. Hogyan zajlott az alkotói folyamat és a szerkesztés?
Amikor a könyvet írtam, folyamatosan jöttek a történetek és ezek között valóban van, ami egy oldalas, van ami három oldalas. Nem igazán tudtam, hogy belefér-e ez az alkotói szabadságna, hogy rövidebb és hosszabb fejezetek váltogatják egymást… Viszont amikor mentorom segítségét kértem, ő elmondta, hogy szabadon dönthetek ebben. A szerkesztésben segítséget kértem, mert ehhez nem igazán értek.
Hogyan élted meg azt, ahogyan a közönség reagált ezekre az intim fájdalmakra, amiket leírsz?
Valóban nagyon bensőséges történeteket osztok meg a könyvemben. Az alkotás során azt éreztem, hogy mindent meg kell mutatnom, és bátran fel kell vállalnom a történeteimet, a családom történeteit. Nincs mit rajta szégyellni, nincs mit rajta titkolni, hiszen ezek a történetek más családokban is megestek. Mint ahogyan az egyik olvasóm írta az oldalamon: “Tünde olyan történeteket írt le, amelyek velünk is megestek, megtörténtek, csak nekünk nem volt bátorságunk beszélni róla…”
Sokan, akik elolvassák a kötetet, magukra ismerhetnek a sorok között. Mit tanácsolsz nekik, mi legyen az első lépésük, ha a könyved hatására ők is elindulnának a saját traumáik feldolgozásának útján?
Rengeteg visszajelzést kaptam olvasóktól, és valóban azt írták: “mintha az én történetemet írtad volna meg.” És én mindenkinek azt tanácsolom, hogy szeretettel, tisztelettel nézzen rá a múltra, a szülei és az ősei történetére. Ismerjék meg a családi történeteket, hiszen minden embernek megvan a nagy története, ami miatt olyanná vált, amilyen. Csak úgy indulhatunk el a jövő felé, ha letesszük a múlt bőröndjeit.
Említetted már, hogy tervben van egy következő kötet, amely az édesapád alakját és a férfi ág örökségét járja körül. Ez a könyv egyfajta párja lesz az Anyám könnyének, vagy egészen más megközelítésben gondolkodsz?
Igen, írom az Apám könnye című könyvemet, ami párja a mostani kötetnek, az Anyám könnyének. Minden ember 50%-ban az anyja és 50%-ban az apja, ezért mindenképpen meg fogom írni, ami a férfiág fájdalmait fogja elmesélni. Annyit elárulhatok, hogy a borítón szintén szerepelni fog a könnycsepp, ami egy alkoholos pohárba fog belecsöppenni…
Anyám könnye – „Évekig készültem megírni ezt a könyvet. Gyűjtöttem a bátorságot, mert az Anyám könnye maga az életem. Sokáig csend volt bennem – a könnyek, amelyeket nem sírtam el, a szavak, amelyeket nem mertem kimondani. Azt hittem, ha hallgatok, a múlt lassan elcsitul. De a fájdalom csak mélyült, míg végül nem volt más választásom: szembenéztem vele, és leírtam mindent. A családom történetét. A női sorsokat, amelyek bennem élnek tovább. Egy könyv vár rád… egy történet, amely megérinti a lelkedet. “
A könyvet ide kattintva lehet megrendelni.
Képek: Vajó Levente
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre! Amennyiben szívesen lenne a támogatónk, kattintson ide és csatlakozzon adománygyűjtésünkhöz!
