Ha úgy vélekedünk, hogy egy városnak lelke van, az bizonyára a közterein összpontosul. Ebben az esetben Szolnok lelkének egyes részei fájdalmasan félresikerültek. A megyeszékhely köztéri szoborállománya meglehetősen vegyes képet mutat, vannak igazán szerethető, történelmi súlyt hordozó alkotások, emellett akadnak olyanok, amelyek inkább kérdéseket vetnek fel, mintsem válaszokat adnak. Kesze-kusza történetével együtt a szolnoki városháza belső részén, az aulában elhelyezett Kossuth-szobor minden bizonnyal egy ilyen emléket jelent sok itt élő számára.
1994. március 18-án, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emléknapját követően néhány nappal a megyeszékhely Szolnok végre megkapta saját Kossuth-szobrát. A rendszerváltás utáni első önkormányzat úgy érezte, pótolnia kell a hiányt, hiszen hiába nevezték el már a századfordulón a város főterét róla, a vezér politikai-történelmi nagysága előtt mindaddig kültéri műalkotással nem tisztelegtek.
A szobor elkészítésére kiírt pályázat során a választás végül Kő Pál országos hírű művész alkotására esett, ám a döntés már az indulás pillanatában magában hordozta a konfliktus csíráját.
A ’94-ben felavatott szobor ugyanis nem egyedi, frissen készített alkotás volt, hanem egy „másodpéldány”, ahogyan arra Bajnai Zsolt is visszaemlékszik a blogSzolnokon: ugyanennek a Kossuth-emlékműnek az első változatát már egy évvel korábban felállították a kárpátaljai Nagypaládon. A kis méretű, csendes szobor ott jól illeszkedett a környezetbe, de Szolnok főterén – ahol az emberek „Kossuth apánkat” robusztus, erőt sugárzó alakban képzelték el – szinte elveszett.
A helyiek értetlenséggel fogadták a szobor apró termetét. Egy korabeli újságcikk meg is jegyezte, a legtöbb járókelő szó szerint nagyobbnak hitte Kossuthot.
Ráadásként a szobor szabadtéri életének első néhány hónapja során nem múlt el hét, hogy valami atrocitás ne érte volna. Először a kardját törték le, majd a kalapja esett áldozatul a vandalizmusnak, később a szobor testét összefestették, tojással dobálták, és olyan eset is megtörtént, hogy bombariadóra figyelmeztető táblát akasztottak a nyakába. Az elkotással szembeni unszimpátia lassan olyan méreteket öltött, hogy még maga Kő Pál is kénytelen volt megszólalni.
A szobrászművész az avatás évének végén levelet írt Szolnok akkori polgármesterének, Várhegyi Attilának, amelyben elkeseredetten kérte a szobor biztonságosabb helyre költöztetését.
„Amióta a Kossuth-szobrom Szolnokra került, alig múlt el olyan hét, vagy hónap, hogy valamilyen rongálás, támadás ne érje. Ez nagyon bánt és sért engem is – és feltételezem Önt is –, talán sérti a kultúrát, s azon belül a képzőművészetet, szobrászatot szerető embereket is” – fogalmazott.
Kossuth nem túl daliás alakja azonban 1996 nyaráig az eredeti helyén maradt. Részben azért, mert korábban önkormányzati határozatot hoztak a szolnoki Kossuth téren felállítandó Kossuth-szoborról, részben meg azért, mert akkor már tervezték a tér átépítését. Ez utóbbitól pedig hol azt várták, hogy a szobor eleve védettebb helyre kerül a téren, hol meg azt, hogy a rekonstrukció kapcsán megteremtődik az alkotás áthelyezésének a lehetősége. Bajnai Zsolt helytörténész szerint a korabeli cikkekből már nem derül ki, hogy a szobor 1996-os áthelyezésében mennyire játszott közre Veresegyház ajánlata, akik azon a tavaszon egymillió forintot kínáltak a szoborért, amit az alkotó is támogatott.
Tény azonban, hogy az 1996. május végén tartott közgyűlés döntött az alkotás költöztetéséről, amely ezt követően “csak” a városháza előterében lett megcsodálható. Így, aki ma belép a főbejáraton, tulajdonképpen Kossuth Lajos távolba tekintő, jobbjában levetett kalapját szorongató, balját ökölbe a mellkasára szorító alakjával találkozhat. Ami akár azt a híres pillanatot is megidézheti, amikor Kossuth toborzó körútja során a szolnokiakhoz szólt a később róla elnevezett téren.
Kossuth honvédtábornoka és az ő nagy szakálla
Különös egybeesése a sorsnak, hogy nem egyedül Kossuth járta meg a városban. A szabadságharc híres tábornokáról, Damjanich Jánosról, Szolnok visszafoglalójáról is mintáztak egy olyan alkotást a megyeszékhelynek, amelynek végül hányattatott sors jutott. A mellszobor története egyszerre szolgáltat némileg vicces és sok tekintetben inkább elkeserítő példát.
Fontos megjegyezni, hogy a Tisza-parti városban, a Zagyva torkolatánál, közvetlenül a Szolnoki Művésztelep mellett áll egy négyalakos, hatalmas emlékmű is Damjanich tiszteletére, melyet közadakozásból emeltek 1912-ben – és amelyiken a tábornok fejét a II. világháború után pótolni kellett-, de történetünk nem erről az ismert alkotásról szól.
A híres hazafinak emléket állító mellszobrot még a szocializmus idején állították fel a Marx-parkban. A gond csak az volt, ahogy arról az Index néhány évvel ezelőtt megemlékezett, hogy a szakállas alakban – nem kis tévedéssel – sokan magát Karl Marxot látták, így a rendszerváltást megelőző években egyáltalán nem volt meglepő, hogy az alkotást számtalanszor megrongálták.
Ugyan valójában Damjanich János képmása állt a talapzaton, de az összetévesztés olyan méreteket öltött, hogy végül a szobrot eltávolították és a Kossuth téren álló Damjanich János Múzeum belső bejáratánál állították fel. A korabeli évek egyik bizarr mementója lett így ez a történet, és intő példa, milyen fontos jelképpel és üzenettel bír egy-egy műalkotás köztereken való elhelyezése.
Ebből a példából is látható: Szolnok nem először járja be azt az utat, amikor egy szobor több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol, de míg a Damjanich-képmás esete inkább a történelmi félreértések és a politikai áthallások miatt vált emlékezetessé, a Kossuth-ábrázolás az esztétikai és közösségi kapcsolódás teljes hiányával írta be magát a helyi köztéri köztudatba.
Képek: Vajó Levente, szoborlap.hu, Roger Viollet Collection
Források: blogSzolnok, Index, Kő Pál: Belső tárlat című könyve, A megalázott szobor címmel (33-34. o.)
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre! Amennyiben szívesen lenne a támogatónk, kattintson ide és csatlakozzon adománygyűjtésünkhöz!
