Június 17-én Szolnokon újra napirendre került a Tisza Szálló sorsa egy rendezvényen, amelyet a Közünk Szolnokhoz szervezett a szolnoki Társadalmi Egyesületek JNSZM Szövetsége Szolnok együttműködésével. Az esemény nem pusztán helytörténeti visszatekintés volt, inkább egy több irányból megközelített szakmai és közéleti fórum, ahol a város egyik legismertebb épületének múltja, jelene és lehetséges jövője egyszerre került terítékre.
A Tisza Szálló történetét felidéző előadás alapvetően a közel száz éves épület születését és korai működését mutatta be, de a beszélgetés már az első percek után túllépett a történeti kereteken. A résztvevők nemcsak arról beszéltek, hogy milyen volt a szálloda fénykorában, hanem arról is, hogy ma milyen lehetőségek maradtak a hasznosítására, és egyáltalán: létezik-e még olyan gazdasági modell, amely működőképessé tehetné.
A rendezvényen három eltérő szakmai nézőpont jelent meg. A Blogszolnok.hu üzemeltetője, Bajnai Zsolt előadásában a Tisza Szálló százéves történetének kezdeti szakaszát mutatta be, elsősorban az 1920-as évek városfejlesztési hátterére fókuszálva.
Elmondása szerint a szálló 1926-ban, a Speyer-kölcsönből indított szolnoki beruházások részeként került napirendre, és a korábbi rendezetlen, részben piacként használt Tisza-parti terület átalakításának egyik kulcseleme lett. A tervezést Hegedűs Ármin irodája végezte, amely más jelentős fürdő- és szállodaépítésekben is részt vett.
Az eredeti elképzelések a megvalósult épületnél jóval nagyobb fejlesztést tartalmaztak, például fedett sportuszodával, amely végül nem épült meg. A szálló 1928-ra készült el, és nemcsak vendéglátóhelyként, hanem turisztikai és gyógyászati funkciókkal is működött.
Az előadás hangsúlyozta, hogy a Trianon utáni időszakban a belföldi turizmus felértékelődése is hozzájárult az ilyen szállodák létrejöttéhez, a Tisza Szálló pedig hamar a város egyik meghatározó intézményévé vált.
A második megszólaló, a Magyar Narancs szolnoki újságírója, Massay-Kiss Andrea a szálló történetét és jelenlegi helyzetét több szempontból mutatta be. Előadásában felidézte, hogy a szálló a rendszerváltás előtt és után is fontos városi és turisztikai szerepet töltött be, majd fokozatosan elveszítette eredeti funkcióit, miközben többször tulajdonosi és üzemeltetési problémák is nehezítették a működését.
Kitért arra is, hogy a 2010-es eladást követő időszakban a szálló körüli jogi és pénzügyi viszonyok bonyolulttá váltak, a fejlesztési ígéretek pedig nem valósultak meg, így az épület állapota folyamatosan romlott. A későbbi években felmerültek különböző hasznosítási kísérletek is, köztük munkásszállóként való működtetés, illetve különböző fejlesztési koncepciók, de ezek sem hoztak tartós fordulatot.
Az újságíró szerint a Tisza Szálló ma már nem csupán egy elhanyagolt épület, hanem egy összetett várostörténeti és gazdasági kérdés, amelyben egyszerre jelennek meg örökségvédelmi, befektetői és önkormányzati szempontok. Példaként külföldi és hazai műemlékmentési modelleket is említett, amelyek arra keresnek választ, hogyan lehetne fenntartható módon új életet adni hasonló, leromlott állapotú épületeknek.
A harmadik megszólaló, Horváth Zoltán üzletfejlesztési tanácsadó már kifejezetten befektetői szemszögből vizsgálta az épületet. Elmondása szerint a tulajdonosi viszonyok töredezettek és átláthatatlanok: több szereplő, köztük külföldi, jellemzően kínai érdekeltségek is érintettek, miközben egyes részek felszámolás vagy árverés alatt állnak. Emiatt egy potenciális befektetőnek nem egy egyszerű projektbe, hanem egy hosszú, bizonytalan és kockázatos folyamatba kellene belépnie.
A szakértő szerint már a jelenlegi állapot is komoly problémákat mutat: az épület műszaki állapota erősen leromlott, a szobák használhatatlanok, így a működőképessé tételhez nem elegendő felújítás, hanem gyakorlatilag újragondolt, akár 50–55 szobás kapacitású fejlesztés lenne szükséges. Ennek költsége több tízmilliárd forintos nagyságrendet jelenthet, miközben a várható megtérülés nagyon hosszú, akár 25–30 éves távlatban képzelhető el.
Horváth Zoltán arra is felhívta a figyelmet, hogy a projekt gazdasági realitását Szolnok jelenlegi turisztikai kereslete is kérdésessé teszi, ezért szerinte nem egyértelmű, hogy a beruházás piaci alapon megtérülne. Emellett felvetette, hogy az épület sorsa nemcsak gazdasági, hanem városfejlesztési és politikai kérdés is, amelyben azt is mérlegelni kell, hogy a városnak egyáltalán milyen szerepe és igénye van egy ilyen léptékű szállodai beruházásra.
Tisza Szálló egyszerre kulturális örökség, városi emlékezet és rendkívül bonyolult gazdasági ügy. A megszólalók eltérő hangsúlyokkal ugyan, de abban egyetértettek, hogy az épület sorsa nem választható el a város hosszabb távú fejlesztési döntéseitől, és bármilyen jövőbeli lépés csak a múltbeli tulajdonosi és szerkezeti problémák tisztázásával lehet reális.
A vita így végső soron nem lezárt kérdéseket adott, hanem újra kijelölte azokat a dilemmákat, amelyek évek óta meghatározzák a Tisza Szálló körüli diskurzust: megőrzés vagy újragondolás, piaci alapon működő fejlesztés vagy közösségi felelősségvállalás. A résztvevők szerint a következő időszak tétje éppen az lesz, hogy ezek közül melyik irány válik tényleges döntéssé, és nem csupán elméleti lehetőséggé.
Képek: Vajó Levente
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre! Amennyiben szívesen lenne a támogatónk, kattintson ide és csatlakozzon adománygyűjtésünkhöz!
