Mezőtúr történelme messzi időkre nyúlik vissza. A város területe a történelem előtti időkben is lakott volt, de magát Mezőtúrt a 14. században, pontosabban 1378-ban alapították, amikor I. (Nagy) Lajostól mezővárosi rangot kapott, ráadásul innen indult a legrövidebb és legjárhatóbb út Erdély és Buda közt.
A túri vásárok már a 15. században nagyon híresek voltak, a török hódoltság idején népszerűsége tovább nőtt. A kereskedelem mellett virágzó kézműipar volt jellemző. Különösen ismertek voltak a csizmadiák, a tímárok, a korsósok, a szűcsök.
Mezőtúr kulturális téren századokon át központja volt a vidéknek, és talán épp ezért elég korán csatlakozott a reformációhoz. 1530-ban alapított Református Kollégium a debreceni után a Tiszántúl legjelentősebb oktatási intézménye lett. A 16. században a wittenbergi egyetemen tíz túri származású diák tanult, akik könyveket, térképeket hoztak magukkal, s odaajándékozták az iskola könyvtárának. A Református Gimnázium 16.000 kötetes régi, ritka könyveket tartalmazó könyvtárának ezek jelentették az alapját. Az iskola mai épületét 1889-ben építették, és mára már műemlék épület lett belőle.
A 19. században meginduló tőkés fejlődésnek nem sok hasznát látta Mezőtúr. A gyáripar – melyet itt csupán pedig csupán a téglagyár, néhány malom és egy szövőüzem képviselte – fokozatosan háttérbe szorította a kisipart. A város lakossága ekkortájt 25 000 fő körül stabilizálódott. Szolnok a századfordulóra érte utol Mezőtúrt népességben, majd hamarosan nagyobbra is nőtt.
A második világháború idején a délnyugati újvárosban – Balassa Bálint utca, Földvári út – alakították ki a 360 fős zsidóság gettóját, és még ugyanezen év júniusában vasúton vitték őket a szolnoki gyűjtőtáborba. 1949-ben az izraelita község már csak 127 lelket számlált.
A II. világháború után az új gazdasági-társadalmi viszonyok hosszú időn át szintén kedvezőtlenül befolyásolták a város életét. A mezőgazdasági termelőszövetkezetek megszervezése, majd a technikai színvonal emelkedése jelentős számú munkaerőt szabadított fel. Mivel ezt a területet nem tudták felhasználni a nehézipar kialakításához – leginkább nyersanyag hiány miatt –, az iparban dolgozók elköltöztek. Különösen nagy elvándorlás az ’50-es évek második felében volt jellemző, amikor az évi átlag megközelítette a 300 főt. Javulást csak az 1970-es évek hoztak, amikor a múltbéli kisipar hagyományaira támaszkodó szövetkezeti ipar mellett több középüzem települt a városba.
Mára a lakosság szám nagyjából 15.699 főre csökkent, de továbbra is sokan költöznek el – főként a fiatalok. A kézműves ágazatokból mindössze az korongozás maradt fenn – hála a város környékén lévő agyagban gazdag talajnak.
Szöveg és fotók: Futás Csilla
Kiemelt fotón a mezőtúri Bajcsy-Zsilinszky utca – Földvári út kereszteződés, szemben az ÁFÉSZ áruház (Fortepan)
