Miközben nő a nyugdíjasok száma, mind kevesebben vannak azok az aktív dolgozók, akiknek a járulékaiból – elvileg – a felosztó-kirovó rendszerben fedezik az idősek járandóságát. Ez hosszabb távon akár oda is vezethet, hogy emelik a korhatárt és/vagy a járulékokat, csökkentik a nyugdíjat, esetleg legrosszabb esetben, összeomlik a rendszer. A lényeg, hogy napról napra jobban látszik a jelenlegi helyzet fenntarthatatlansága, és az, hogy az egyén szintjén kell megoldást találni a problémára.
A szakértők nem győznek figyelmeztetni arra, hogy amennyiben nem gondoskodunk a jövőbeli nyugdíjunkról, igen súlyos, akár a megélhetést is veszélyeztető problémákkal kell majd szembenéznünk. De miért nem számíthatunk arra, hogy reálértéken is legalább olyan mértékű ellátásban lesz részünk, mint amilyet a mai nyugdíjasok is megkapnak? Miért mondják azt a közgazdászok, hogy nincs más választásunk, mint az öngondoskodás? És ha valóban saját magunknak kell a nyugdíjas éveink anyagi biztonságát megteremteni, vajon mekkora terhet ró ez ránk? Cikkünkben ezeknek a húsbavágó kérdéseknek jártunk utána.
Demográfiai csapda: mit mutatnak a számok?
1980 óta folyamatosan csökken az ország népessége. Az igazi gondot azonban nyugdíj szempontból nem feltétlenül ez, hanem az aktívak és az idősek arányának megváltozása jelenti. A dolgozók száma ugyanis egyre fogyatkozik, ezzel szemben a nyugdíjasoké nő.
Míg 2001-ben még közel 7 millió fő volt az aktív korúak (15-64 évesek) száma, addig 20 évvel később, 2022-ben már csak kicsit több mint 6,2 millióan voltak. Ezzel szemben az ezredforduló elején még közel másfélmillió 65 év feletti lakosa volt az országnak, két évtizeddel később pedig már mintegy kétmillió. Azaz miközben durván 700 ezerrel csökkent azok száma, akik már dolgoznak vagy hamarosan belépnek a munkaerőpiacra, 500 ezerrel nőtt azoké, akik nyugdíjban vannak, vagy oda készülnek.
Ráadásul e tekintetben nemhogy javulás nem várható, de a helyzet még tovább is fog romlani, mivel a 15 év alatti gyermekek aránya is drámaian csökken. Ők 20 év alatt 300 ezerrel lettek kevesebben, 2022-ben már csak 1,4 millióan voltak, azaz kb. annyian mint a 19. század közepén.
Ezekből a számokból világosan kirajzolódik, hogy egyre kevesebb aktív dolgozónak kell eltartani egyre több nyugdíjast, és ez a tendencia a jövőben még tovább erősödik, hiszen folyamatosan nő a születéskor várható élettartam, azaz az idősek egyre tovább élvezik a nyugdíjas éveket.
Konkrét számokra lefordítva a KSH egyenesen azzal számol, hogy 2021-hez képest 2070-re csaknem megduplázódik majd az ezer fő aktív korúra jutó idősek száma, azaz 312-ről 612 főre nő. Vagyis míg napjainkban ezer dolgozó járulékából kb. 320 nyugdíjas járandóságát fizetik ki, addig 45 év múlva már mintegy 620 főjét kellene. A kérdés, hogy hogyan?
Milyen mozgástere van az államnak?
A jelenlegi, felosztó-kirovó rendszer bevételi oldalát az aktív dolgozók száma és az általuk fizetett nyugdíjjárulékok határozzák meg, a kiadási oldalát pedig az idősek száma és a nyugdíjak összege.
Az állam tehát emelhet a járulékok mértékén, vagy bevezethet újakat, amiket a nyugdíjak kifizetésére használ forrásként, de egy bizonyos ponton túl ez már nem reális, az adók-járulékok így is a tűréshatárhoz közelítenek napjainkban is.
A másik oldalon felmerülhet a nyugdíjak csökkentése, de az komoly politikai kockázatot hordoz, hiszen a járandóság amúgy is érezhetően rosszabb életszínvonalat jelent a bérekhez képest.
Marad a nyugdíjasok számának csökkentése, azaz a nyugdíjkorhatár emelése megoldásként, amit több európai országban már láthatunk a probléma kezelésére. Például Németország, Spanyolország és Belgium 67 évre emelte a korhatárt, míg Dánia 2040-re 70 évre tolja ki azt. Ez tehát valószínűleg néhány éven belül nálunk is várható.
Az egyén szerepe felértékelődik, de mit tehet?
Ahogy az előbb említettük, a nyugdíjakból már jelenleg sem könnyű megélni, hiába az általános éves inflációhoz kötött emelés, reálértékük folyamatosan csökken. Általánosságban az mondható, hogy a járandóság mértéke a korábbi kereset 50-55 százaléka körül alakul. Azzal pedig, hogy hozzáigazítják a nyugdíjakat a bérekhez a fentiekből kifolyólag irreális számolni.
Az állam tehát a legjobb szándékok ellenére sem tudja olyan mértékben orvosolni a fennálló helyzetet, hogy megfelelő havi ellátást biztosítson a jövőbeli nyugdíjasok számára. Saját magunknak kell tehát kézbe venni jövendőbeli sorsunkat – amire támogatással ösztönöz is az állam. Adó-visszatérítést kap ugyanis mindenki, aki valamelyik hivatalos előtakarékossági konstrukcióval gondoskodik majdani nyugdíja kiegészítéséről.
Ez azt jelenti, hogy évente jóváírják a számlánkon az adott évben történt befizetéseink 20%-át, maximum 100.000-150.000 Ft értékben. A nyugdíj másképpen portál szakértői kérdésünkre ezzel kapcsolatban arra hívták fel a figyelmet, hogy az adó-visszatérítés nem automatikus, hanem minden évben külön igényelnünk kell azt a személyi jövedelemadó bevallással május 20-ig.
Az adó-visszatérítésen kívül adómentességet is kapunk, vagyis a számlánkon összegyűlt összeghez kamatadómentesen juthatunk hozzá a lejáratkor. Ezek a támogatások az önkéntes nyugdíjpénztár, a nyugdíj-előtakarékossági számla és a nyugdíjbiztosítás esetén vehetők igénybe. Ezek a megtakarítási lehetőségek épp olyan eltérésekkel rendelkeznek, hogy kiszolgálhassák a legkülönbözőbb igényeket is.
Ne halogassuk!
Előre tervezéssel, tudatos felkészüléssel megteremthetjük hát úgy a nyugdíjunkat, hogy az nem ró ránk teljesíthetetlen terhet. Természetesen ideálisabb lenne, ha az állami nyugdíj megfelelő életszínvonalat biztosítana számunkra, de láthattuk, hogy erre valóban semmi esély sincsen.
A demográfiai trendek, az eltartottsági ráta romlása, a várható élettartam növekedése és a rendszer szűk mozgástere egy irányba mutatnak: az állam egyre kevésbé fogja biztosítani az akárcsak a megélhetéshez is elegendő nyugdíjösszeget. Ez nem jelenti a rendszer hirtelen összeomlását, viszont azt igen, hogy az egyéni felelősség és az öngondoskodás szerepe folyamatosan erősödik.
A demográfia nem vélemény, hanem szám. Jó hír ugyanakkor, hogy a változások nem egyik napról a másikra következnek be, így van idő alkalmazkodni. A valódi kérdés az, hogy időben lépünk-e, és képesek leszünk-e olyan anyagi hátteret teremteni, amely biztosítja a megélhetésünket és az általunk elvárt életszínvonalat idős korunkban. A legnagyobb kockázat ugyanis nem maga a rendszer átalakulása, hanem a halogatás: minél később kezdünk el felkészülni, annál nehezebb és költségesebb lesz bepótolni az elvesztegetett időt.
