Pedagógusnapi emlékfoszlányok
Amikor az első virágcsokrot kaptam pedagógusnapon, alig múltam 20 éves. Egy falusi iskola ötödik osztályosai hozták, valószínű valamelyik ház előtt szedték az iskola utcájában azt a néhány szál rózsát, amit izzadt kis tenyerükben szorongatva nyújtottak át, s valami olyasmit mondtak, hogy köszönjük az egész éves munkát! A virág is, a köszönet is jólesett, de mégis talán Apám volt a legbüszkébb. Tanár lett a fiam! – mondogatta. Tanár, aki szeretetből, az egymás iránti megbecsülésből, a világ dolgainak józan fürkészéséből többet adott ezeknek a lurkóknak, mint a biológia rejtelmeiből. Ma is ugyanígy tennék, talán ezért is vitt évek múlva másfelé az utam. Sok éve már csak álmomban állok azon a harkakötönyi katedrán. Tamási Áronról mesélek, meg az evolúcióról, Darwinról, a Galapagos- szigetekről és az alkalmazkodás művészetéről.
Ki ne emlékezne az első tanítójára, aki először fogta a kezét, kanyarította az a betű szárát és közben bevezetett abba csodálatos világba, amit úgy nevezünk: olvasás, írás, tudomány. Ezt az utat járja együtt tanár és diák. Botladozva, el-el bukva, de végül mindig felegyenesedve. Legyen szó az egyiptomi fáraók mestereiről, a Kelet tudósairól, a sötét középkor szerzeteseiről, vagy a XX. század tudós professzorairól, a lényeg mindig ugyanaz. Átadni mindazt a tudást, a tapasztalatot, esetleg némi életbölcseletet, amit az iskolán kívül, néhány év előnnyel és sok-sok olvasással összegyűjt az ember.
Irma néni volt az első tanító nénim. Nem mondom, hogy nem szerettem, de soha nem került olyan közel hozzám, mint a későbbi osztályfőnök úr, Gyuri bácsi. Nem tudtuk, honnan is tudhattuk volna, mi a minimálbér, a nemzeti alaptanterv, a kötelező óraszám, pedagógus béremelés, életpálya modell, státusztörvény, a részvételi, az online, a szegregált oktatás. Mégis értettük, hogy aggódik mindazért, amit a mai magyar iskolaügy jelent tanárnak, diáknak, szülőnek egyaránt.
Ezen a hétvégén sokszázezer kisdiák keze izzadt egy-egy szál rózsátóll és köszöntötte tanítóját, mint annak idején Répás Ferkó engem, a harkakötönyi iskola udvarán. És sok tízezer pedagógus megy most haza – lehet, hogy utoljára – virágcsokorral a kezében és csendben megjegyzi a kérdő tekintetekre: A tanítványaimtól kaptam.
Akár azt is írhatnám, az óra megy tovább. Alaptanterv jön, pedagógus megy, van ami kikerül, van ami be. Diákok beiratkoznak, kicsit ott vannak, aztán ballagnak tovább. Mi meg állunk a tábla előtt és számoljuk, lesz e még pedagógusnap az életünkben.
Ahogy Apán egykoron büszkén monda, Tanár lett a fiam, ma én is ugyanilyen büszkeséggel nézek egy képet Gergő fiamról. Én egy falusi kisiskola katedráján kezdtem, ő az egyetemi katedrán folytatja mindazt, amit egykor az ő tanáraitól tanult tisztességről, bölcsességről, szakmai alázatról. Nem tudom kapok e még virágot valaha is pedagógusnapon. Nem hiszem. Talán néha egy – egy lájkkal, mosolygó, ölelő szmájlival jelzik egykori diákjaim, hogy ez azért jó volt! A Tanár úr órájára jövő héten is bejövök!
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre!
