Vígh Erika számára az írás, a nyelvek szeretete jelenti a legtöbbet. Azt mondja, bár nem kapkod, mindennel siet, így más dolgokra is jut ideje. Nincs olyan, hogy ne csinálna valamit. A kitartást és az írás iránti szenvedélyt volt honnan örökölnie.
Erika édesanyja, Vígh Éva, aki a Vakok és Gyengénlátók Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Egyesületének egyik meghatározó alakja volt. Erikával beszélgettünk.
– A Vajdaságból érkeztek. Hogy esett annak idején Szolnokra a választás?
– A gyerekeink és a nyelvhasználat miatt költöztünk Délvidékről, illetve a barátaink nem sokkal előttünk települtek át Szolnokra, ide érkeztünk látogatóba. Ragaszkodtunk a legjobb barátaink közelségéhez. Érdekes, az elmúlt három évtizedben velük azóta sem találkoztunk. Érv még, hogy több magyarországi rokonunk is van, azonban mégsem hozzájuk szerettünk volna költözni, önálló életre vágytunk. Férjem hangmérnök, nekem is rádiós tapasztalatom volt, állást ígértek nekünk. Amikor a helyi médiához jelentkeztünk, onnan értesültünk arról, hogy Tószegen újságíróra és tanárra is szükség van. Megnéztük, marasztaltak. Bár sokan mondták, (határon túliként), nem vettük el senki munkáját, hiszen nem voltak betöltve ezek az álláshelyek. Magyarok vagyunk, ide tartozunk. Idehaza keveset foglalkoznak a nyelv tisztaságával, szemben a délvidéki kisebbségi nyelvmegőrzéssel. Bizarr élményem, hogy egyszer összefutottunk egy újságíróval, aki megkérdezte, Erdély melyik részéről jöttünk. Nem tudta, hol van Újvidék és Szabadka.
– Említette, hogy édasanyja látássérült volt.
– Gyengénlátóként született, ahogy ő mondta, az én arcomat már nem láthatta. Gyerekként még a színeket, formákat, alakokat meg tudta különböztetni.
– Hogyan teltek a mindennapjai?
– Nagyon szeretett itt lenni, gyerekkorától járt a nagyszüleihez Kecelre. Jobban is érezte magát itt az anyaországban, mint az akkori Jugoszláviában, ahol nem is volt magyar nyelvű hangoskönyv. Hasonló sorsú barátnőkre lelt, megtanult számítógépen írni, 76 évesen pedig az okostelefon-használatot. Tanulékonyságát sok fiatal megirigyelheti. A Braille-írást is itt tanulta meg. Még varrt is. Volt, aki el sem hitte, hogy (már) nem lát. Ehhez azért hozzájön az is, hogy régen az emberek a testi fogyatékosságot szégyellték, nem is volt elterjedt, hogy valaki fehér bottal, kutyával tanuljon meg önállóan közlekedni. Persze messze nem volt minden felhőtlen, ha valami halaszthatatlan dolga volt, rögtön jött a kérdés, ki ér rá elkísérni.
– Gyerekként hogy élte meg, hogy nem lát?
– Számomra teljesen természetes volt, ebbe születtem bele. Elkísértem, ahová kellett, kamaszkoromban felocsúdtam, hogy a hátunk mögött csúfoltak („a vak Évi lánya”), ugyanakkor büszke voltam rá. Mérhetetlenül okos, nagyon művelt volt, folyton rádiót hallgatott, olyan is megesett, hogy jobban tudta nálam az aktuális tananyagot. Sokat tanult velem és kellően szigorú volt, egészen az egyetemi felvételiig. A kitartást is tőle tanultam. Később is főzött, mosott, tanult, nagyon jó nagymama lett belőle, unokái őt kísérték színházba. Olvasni is úgy tanultak meg, hogy kíváncsiságból felolvastatott. Szintén neki köszönhetően és miatta ötévesen már tudtam olvasni.
– Róla szól az a nagyon megható vers is, amit a Fehér bot napján mondott el. Honnan jött az ihlet?
– Nem emlékszem a pontos élményre, a halála előtt egy évvel írhattam. Az előző évben megosztottam, Marcsi (az egyesületünk elnöke) azt mondta, hogy az idei ünnepséget ezzel kezdenénk, bár azt akkor még egyikünk sem tudta: anyu nélkül. Holnap lesz fél éve, hogy nincs köztünk. Emlékszem, milyen nehéznek éreztem a kettős életet, merthogy nagy kulturális igénye volt, koncertre, színházba járt, persze kísérettel. A sok munka mellett ez fárasztó volt, ráadásul nem is szeretek vásárolni. Később erre talált magának egy türelmes barátnőt, aki viszont néhány éve szintén meghalt. Akik maradtak hárman, ők szintén nem látnak. A napi teendőket, beleértve az orvoslátogatásokat, nehéz volt megoldani, utána persze lelkiismeret-furdalásom lett, hogyan lehetett volna jobban. Ő továbbra is szigorú és következetes maradt, viszont jöttek a generációs nézetkülönbségek. Amíg ő ment volna valahova, én alig vártam, hogy hazajöhessek, főleg, hogy volt mellékállásom is. Vártam, hogy nyugdíjasként már szabadabban kísérhessem, de ezt ő már nem érhette meg. Sajnos a koronavírus-járvány sem tett jót, félt a járványtól, elszigetelte magát. Végül a kórházban kapta el a koronavírust, három oltás után. Sokat jelentett volna, ha tud egyedül közlekedni.
– Az egyesülettel is jó kapcsolatban állt.
– Elnökségi tag volt néhány évig, a Segítő Kezek Klubjának is oszlopos tagja volt.
– Visszatérve az egyesületre: azt mondta, tartja velük a kapcsolatot.
– Persze, ez nem változott. Műsorok vezetője is voltam, a jelenlegi elnöknek is felajánlottam, most is szívesen segítek, ha igény van rá.
– A nyelvek nagy szerepet töltenek be az életében.
– Írni, szöveget formálni mindketten nagyon szerettünk édesanyámmal. Mivel sokat mesélt, hamar fejlődött a szókincsem, első versem harmadikos koromban jelent meg. Egyetemen viszont megváltozott az életem. Hozzá kell tenni, tizedikes korom után kerültem egyetemre, miután a középiskolai magyartanárom azt mondta, nem tud már újat tanítani, és utánajárt, lehetséges-e korengedménnyel bekerülni a magyar tanszékre. A középiskola utolsó két évének a tananyagából kellett felvételiznem, de bejutottam. Ez persze azzal járt, hogy nem maradt időm írni. Rengeteg novellám van most készenlétben, miután sem gyereket nem kell már nevelnem, sem édesanyámról nem kell gondoskodnom. Persze a művekben megjelenik a vakság és név nélkül anyu is. Magyar nyelv és irodalom, könyvtár szakos vagyok. Később némettanár lettem, olaszt, angolt, horvátot tanultam, szerbül már tudtam, most az arab nyelvet tanulmányozom. Rendkívül érdekes dolgok rejlenek a nyelvek világában. A szívem visszahúz az újvidéki rádióhoz, nagyon szerettem műsort vezetni, híreket olvasni. Viszont ez már nem lehetséges többé, azt látom, megváltozott a rádiózás, nem kell már hozzá a korábbi beszédtechnikai készség. Közben készülnek a hangoskönyveim látássérültek számára.
– Hogy fér bele minden egy napjába?
– Semmire nem pocsékolok időt. Stephen Kingnek van egy mondása: mindennel sietek, így más dolgokra is jut időm. Hasonlót vallok én is, időt húzni, unatkozni nálam nem létezik. Talán nyolcéves koromban unatkoztam utoljára. Ha maradna szabadidőm, a kertészkedés mellett szeretek főzni, sütni. Nincs olyan, hogy ne csinálnék valamit.
