Amikor Mucsi Zoltán a Partizán műsorában néhány évvel ezelőtt elemi erővel idézte a sorokat – „Krisztus markába szöget vertél, Dózsa húsából ebédeltél. Hitler taktusra meneteltél, nemet mondani, sose mertél” –, országszerte rengetegen tették fel a kérdést: ki az a költő, aki ennyire nyersen és pontosan ragadta meg a megalkuvás lényegét? A válasz Szolnok megyéig vezet: Iluh István életútja a gyári műszakok kormától az irodalmi lapok hasábjain át a szolnoki Ispán körútig ívelt, szellemi hagyatékát pedig idén, születésének 90. évfordulóján fedezte fel újra a helyi nyilvánosság.
Iluh István neve a szűkebb szakmai körökön kívül sokáig méltatlanul háttérbe szorult, pedig költészete a huszadik századi magyar valóság legmélyebb rétegeiből táplálkozott.
Életének és művészetének alapélménye a fizikai munka, a szegénység és a társadalom perifériájára szorult emberek kiszolgáltatottsága volt – mindez szervesen épült be soraiba, amelyeket most egyre többen ismernek meg.
Iluh 1936 májusában született Törökszentmiklóson, egy nincstelen napszámos és egy cselédasszony gyermekeként. A nehéz sors már korán utolérte: alig tízévesen kenyérkeresésre kényszerült, évtizedeken át dolgozott téglagyárakban, papír- és gépüzemekben. A kétkezi munka világa sosem engedte el teljesen, mégis belső kényszer hajtotta az írás felé.
Első költeményét 1957-ben hozta le a Szolnok Megyei Néplap, amely ezt követően évtizedeken át adott teret alkotásainak. Tehetségére az országos irodalmi élet szintúgy felfigyelt, verseit olyan mértékadó folyóiratok publikálták, mint az Élet és Irodalom, a Forrás, az Alföld, a Palócföld, az Eső, a Népszabadság és a Somogy. Kötetei jelentek meg (Jó reggelt fény, Szélsárkány, Száműzött szél, Felhőteve hátán), 1996-ban pedig Boglyába gyűjtött napjaim címmel önéletrajzi regényben összegezte emlékeit. Egyedi látásmódjára a filmművészet is felfigyelt: Tarr Béla 1979-es szociodrámájában, a Családi tűzfészekben irodalmi tanácsadóként közreműködött.
Iluh István magánéletét és költészetét egyaránt meghatározta szolnoki letelepedése és házassága. Feleségével egy helyi kórházi kezelés során ismerkedett meg, amikor a későbbi felesége tanulónővérként adta be neki az injekciót. A nő a versek visszatérő múzsájává vált, mint Marika nővér.
Családi otthonukat Szolnokon, az Ispán körúton alakították ki – a családi visszaemlékezések szerint a családfő a legmélyebb érzéseit szóban nehezen fogalmazta meg, a legfontosabb gondolatait versein keresztül közvetítette környezete felé.
A költő 2006-ban bekövetkezett halála óta az irodalmi hagyaték gondozása családi és szakmai összefogásban zajlik. Leánya, Katalin – aki már gyermekkorában maga gépelte édesapja sorait –, valamint Serfőző Simon Kossuth-díjas költő hosszú ideje dolgoznak a fiókokban maradt, kiadatlan versek és feljegyzések felkutatásán, rendszerezésén és sajtó alá rendezésén, hiszen a hátrahagyott életmű még számos publikálatlan szöveget rejt.
Költői nagysága előtt tisztelegve születésének kilencvenedik és halálának huszadik évfordulóján, 2026 tavaszán a Kárpátok-Tisza Nemzetközi Fejlesztési Egyesület és a család kezdeményezésére avattak emléktáblát egykori szolnoki lakóhelye közelében – írta meg az emléktáblájának avatásán idén májusban a Szoljon.
A megemlékezésen gyermekei, Iluh Katalin és Iluh István Soma, valamint pályatársai jelenlétében idézték fel a költő alakját.
A rendezvényen elhangzott: Iluh István költészete nem csupán a helyi kultúra kincse, de az egyetemes magyar irodalom olyan megkerülhetetlen darabja is, amely évtizedekkel a születése után, a legváratlanabb helyeken, például Mucsi Zoltán által egy országos közéleti műsorban képes elemi erővel megszólítani a mai kor emberét.
(Apám azt mondta…)
Apám azt mondta
Ülj lóra fiam
Anyám azt mondta
Maradj
Jaj ha én akkor
Elviharzok
Jaj ha én akkor
Maradok
Források: Wikipédia, Iluh István FB, Szoljon
Képek: Vates, Iluh István FB, Partizán
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre! Amennyiben szívesen lenne a támogatónk, kattintson ide és csatlakozzon adománygyűjtésünkhöz!
