Bár különböző években, de egy naptári héten belül történt mindhárom halálos amerikai űrbaleset, a Columbia február elsejei sorsa pedig már napokkal korábban, az indításkor megpecsételődött. A legénységnek semmi esélye sem volt a túlélésre.
Ma 23 éve, 2003. február elsején (helyi idő szerint) délelőtt borzalmas tragédia rázta meg az Egyesült Államokat, a Challenger 1986-os katasztrófája után majdnem pontosan 17 évvel újabb, valamilyen szinten elkerülhető, a teljes legénység életébe kerülő baleset történt a Columbia űrsiklóval.
A NASA minden évben január utolsó csütörtökjén tartja a megemlékezés napját, amikor az űrutazások és tesztrepülések közben elhunyt asztronauták emlékét idézik fel. Azért január végén, mert az űrhivatal három legnagyobb tragédiája egyetlen naptári héten belül történt: az Apollo–1 három űrhajósa 1967. január 27-én halt meg, a Challenger-katasztrófa dátuma 1986. január 28., a Columbia űrsikló legénysége pedig 2003. február 1-jén vesztette életét.
A Columbia a NASA legöregebb űrsiklója volt, 1981 áprilisában először jutott fel az űrbe, és 2003-ig összesen 284 napot töltött ott. De azon a februári napon a jármű egyik sérülése végzetesnek bizonyult. Ezt a sérülést az űrsikló még induláskor szerezte, a start utáni 82. másodpercben. A külső üzemanyagtartály egyik tartóeleméről levált egy nagyjából tányér méretű szigetelőhab-darab, és a bal szárny belépőéléhez csapódott, megsértve annak hővédő borítását és gyakorlatilag kilyukasztva a szárnyat. Ez egészen a visszatérésig nem okozott problémát.
Amikor azonban az űrsikló belépett a légkörbe, körülbelül 1650 Celsius-fokra hevült. A megsérült hőpajzs éppen ettől a forróságtól védte volna meg az űrrepülőgépet és a benne tartózkodókat. A sérülésen keresztül viszont elkezdett beáramlani a forró levegő a szárnyba, ami megolvadt, majd levált.
Az űrsikló ekkor irányíthatatlanná vált, a terhelés miatt másodpercekkel később darabokra hullott, majd jelentős része elégett a légkörben.
Amikor a baleset történt, a Columbia a hangsebesség tizennyolcszorosával, körülbelül 19 ezer kilométer per órás sebességgel repült, több mint hatvan kilométeres magasságban. A legénységnek esélye sem volt a túlélésre – nem tudni pontosan, mikor haltak meg, de legfeljebb az lehet kérdés, hogy egy vagy két perccel a vészjelzés után. A földi küldetésirányítás helyi idő szerint reggel 9 óra előtt nem sokkal észlelte, hogy a bal szárny szenzorai nem működnek. Ezt jelezték a Columbiának, amit Rick Husband parancsnok még visszaigazolt. Ez volt az utolsó üzenet az űrsiklóról, amellyel 8.59:32-kor szakadt meg a kapcsolat. Ezután pár másodperccel vélhetően bekapcsolt a fedélzeti vészjelző. Az űrsikló 9.00:18-kor kezdett darabokra esni.
A legénység mindent megpróbált, hogy visszaszerezze az irányítást, de nagyjából fél perccel 9 óra után a pilótafülke is leszakadt, és másodpercek alatt óriásit esett a légnyomás. Ez nem feltétlenül okozott halált, de ha esetleg valaki túlélte is ezt a sokkot, a következő másodpercekben biztosan végzetes sérüléseket szerzett, amikor a pilótafülke olyan gyors pörgésbe kezdett, amit az emberi szervezet már nem bír ki. Az űrsikló el nem égett darabjai 9.35 körül értek földet.
A Columbia tragédiája előrébb hozta az űrsiklóprogram végét is. A baleset után George W. Bush amerikai elnök bejelentette, hogy véget kell vetni a programnak, amint befejeződött a Nemzetközi Űrállomás építése.
(Képek: USA Today, via Telex.hu)
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre! Amennyiben szívesen lenne a támogatónk, kattintson ide és csatlakozzon adománygyűjtésünkhöz!
