Döbbenetes történt az elmúlt századból, így válhat valaki “elhunytból” olimpiai bajnokká, így épülhet fel rendkívül súlyos sérülésekből olyannyira, hogy aranyérmet szerezhessen.
„Ő volt az, aki kinyitotta a kaput, és megmutatta, hogy az atlétika szórakoztató, drámai és elbűvölő is egyben. Jövőképet mutatott a fiatal nők ezreinek, hogy érdemes a sporttal komolyabban foglalkozni” – 1971-ben, ötven éve méltatták így a mindig mosolygós Betty Robinsont, amikor bekerült a Hírességek Csarnokába. Hogy ott van a helye, abban már akkor mindenki biztos volt, sokan azon csodálkoztak, miért csak 60 évesen került be a sportág halhatatlanjai közé.
A története úgy indult, hogy az iskola után lekéste a Chicagóból Harvey-ba induló vonatát, de utánafutott 16 évesen, és utolérte. A biológiatanára, Charles Prices, aki korábban atléta volt, épp ezen a vonaton utazott. Robinson, miután utolérte, és fel tudott rá szállni, mellé ült le. Price rögtön azt ajánlotta neki, hogy érdemes lenne elkezdenie sportolni, ha ilyen sebességre képes. Robinson eddig a pillanatig nem is tudta, mi az atlétika, neki csak természetes volt, ha késésben van, akkor a futás a segítségére lehet.
Folyamatosan fejlődött, ötven és hatvan méteren is megjavította a rekordot. 1931. június 28-án azonban egy forró nyári délután gyökeresen megváltozott az élete. Az unokatestvére felajánlotta neki, hogy repülhet vele egyet, a felszállás rendben ment, a levegőben aztán meghibásodott a kisgép, leállt a motorja, és zuhanórepülésbe váltottak, majd egy mocsaras területre csapódtak be. A mentésben részt vevőket szörnyű kép fogadta: Robinson fejéből ömlött a vér, a bal lába kicsavarodott, három helyen eltört, a bal keze is eltörött, belső sérülései is voltak. Úgy tűnt, nem is lélegzik. Temetkezési vállalkozóhoz szállították egy autón, amikor leszedték a platóról, azt észlelték, hogy mégiscsak lélegzik.
Mindketten túlélték a balesetet. Unokatestvére lábát amputálni kellett, Robinson néhány nap után magához tért a kómából, de az orvosok az első diagnózis alapján azt mondták, ha valaha még járni tud, hálás lehet a sorsnak. Három hónapig volt kórházban, a csontjait csavarokkal rögzítették, az egyik lába rövidebb lett, mint a másik. A sokkhatás után nem volt kedve kikászálódni az ágyából, a sógora viszont olyan támaszt jelentett neki, amire nem is számíthatott. Az ő hatására nyerte vissza az életkedvét, először csak sétálni tudott. A 32-es olimpiáról természetesen távol maradt, a lengyel Walasiewicz nyert, váltóban az amerikaiak lettek a legjobbak.
Robinsonban egyre erősebb lett a hit, hogy nem adhatja fel az álmait, és előbb csak óvatosan terhelte a lábát, később már bátrabban. Eközben a család élete is rosszabbra fordult, a gyógykezelése nagyon sokba került, bankár édesapja a világválság alatt elveszítette a munkáját, Robinson pedig sok relikviáját adta el, hogy meg tudjanak élni valahogy. Az aranyérmét azonban megtartotta. Titkárnőként dolgozott, és amikor csak tudott, ott volt a pályán, hogy bekerülhessen az olimpiai csapatba, ahol nagy volt a konkurencia.
Az 1936-os olimpián 24 évesen, a csapat legidősebb tagjaként bekerült az amerikai váltóba. A New York Times Mosolygós Bettynek keresztelte el, mert a megpróbáltatások után is áradt belőle a jókedv. Egyéniben nem indulhatott, Helen Stephens 11,5-ös idővel nyerte meg az aranyat Walasiewicz előtt. A váltóban a németek az előfutamban világcsúcsot futottak (46,4), nyolc tizeddel jártak az amerikaiak előtt, és ők számítottak az abszolút favoritnak. Adolf Hitler kancellár is ott ült a lelátón, ő is várta az újabb német aranyat.
Robinson a harmadik embere volt a csapatnak, ő adta át a váltóbotot az egyéniben is győztes Stephensnek. A németek vezettek, a harmadik váltásnál azonban a befejező ember, Dörffelt elejtette a botot, így kiestek, és az amerikaiak nagy fölénnyel nyerték meg a versenyt. Robinson így foglalta össze az érzéseit:
„Nagyon nehéz volt a 100 méteres versenyt végignéznem, de ez az aranyérem most kárpótolt mindazért, ami velem történt.”
Robinson eredeti tervét elengedte, nem kezdett el edzősködni. Két gyermeket szült, valamennyire a sportág közelében maradt, versenybíró lett. Az eredményeivel nem kérkedett, volt, hogy barkácsboltban volt eladó. 1999-ben, 87 évesen halt meg. További részletek a Telex.hu cikkében olvashatók.
