Egy esküvő, ahol nem a romantika volt a főszereplő, hanem a túlélés, a rend és a közösség érdeke. A Damjanich János Múzeumban tartott előadás egészen más fényben mutatta meg a házasságot, mint ahogyan ma elképzeljük – és közben ijesztően sok ismerős mozzanatot is felvillantott.
A Damjanich János Múzeum konferenciatermében februárban olyan témáról esett szó, amely elsőre talán távolinak tűnik, mégis meglepően közel kerül a jelenhez. Az „Ahol Gaius vagy, én Gaia” című előadás az ókori görög és római esküvők világába vitte vissza a hallgatóságot. Nem kosztümös idillként, hanem átmeneti rítusok, félelmek, kényszerek és szigorú szabályok rendszerén keresztül.
Az előadást Szabó Vivien régész tartotta, aki már az elején világossá tette: az ókori házasság nem a szerelemről szólt. Sokkal inkább arról, hogyan lehet fenntartani egy családot, egy vagyont, végső soron pedig az államot.
A magas gyermekhalandóság, a fejletlen orvoslás és a mindennapi veszélyek miatt a gyermekáldás nem érzelmi kérdés volt, hanem létkérdés. Ebben a rendszerben a fiúk értéke egyértelmű volt, a lányoké jóval ellentmondásosabb. A családfők szemében a lány gyakran inkább tehernek számított, hiszen hozomány járt vele, miközben a család nevét nem ő vitte tovább. A nők jogi helyzete is ennek megfelelően alakult, önállóan nem rendelkezhettek vagyon felett, minden esetben szükségük volt egy gyámra, a kurioszra: apára, férjre vagy más férfi családtagra. A gyerekkor és a felnőtté válás határai ezért különösen élesek voltak.
Szabó Vivien felidézte az Antheszteria ünnepét is, amelynek egyik napján a hároméves gyerekek először kaptak saját kis boroskancsót. Ez nem játék volt, hanem státusz: ettől kezdve számítottak a közösség tagjának.
A görög esküvő többnapos, szigorúan tagolt folyamat volt. Az egyik legmegrázóbb mozzanat a menyasszony búcsúja a gyerekkortól. A házasság előtti napon a lány feláldozta játékait: babákat, labdákat, apró tárgyakat, amelyeket szentélyekbe vittek vagy – ha erre nem volt lehetőség – fák ágaira akasztottak.
Az esküvő csúcspontja a fáklyás menet volt, amikor a menyasszonyt szekéren vitték át a férj házába. Ez az átmenet számított a legveszélyesebb pillanatnak. A lány ekkor hagyta el végleg a családját, és lépett be egy idegen közegbe.
Az idealizált ókori esküvőábrázolások, vázafestmények mögött egy 14–16 éves lány és egy 25–26 éves férfi közötti hatalmas korkülönbség húzódott meg.
A harmadik napon került sor a leleplezésre és a hozomány átadására. Ékszerek, ruhák, saját szövésű textíliák cseréltek gazdát, miközben a lány családja utoljára látogatta meg őt az új otthonában. Az egész folyamatot mitológiai történetek erősítették meg. Demeter és Perszephoné története – az elrabolt lány, a gyászoló anya, az évszakok váltakozása – nem romantikus mese, hanem az esküvő nyers valóságának magyarázata volt. A gránátalma, amelyet Perszephoné az alvilágban elfogyasztott, a házasság visszavonhatatlanságának jelképe lett.
A római világ sok tekintetben hasonló, mégis árnyaltabb képet mutatott. A pater familias továbbra is mindenek felett állt, de megjelent a tiszteletreméltó matróna alakja is, aki informálisan ugyan, de beleszólhatott a család ügyeibe. A viselet itt már valódi társadalmi kód volt: egyetlen ruhadarabból le lehetett olvasni, hogy valaki férjezett-e, szabad-e, gazdag vagy szegény. A stóla kizárólag a férjes asszonyoké volt.
A római esküvő egy napba sűrűsödött, mégis rendkívül összetett rítus maradt. A menyasszony fehér tunikát, sárgás fátylat, mirtuszkoszorút viselt, haját hat fonatba rendezték. A férfi ekkor vette le gyermekkori védelmező amulettjét, a bullát, és öltötte fel a togát. A szertartás során hangzott el a mondat, amely az egész előadás címét is adta: „ahol te Gaius vagy, én Gaia”.
A küszöb átlépése sem volt egyszerű mozzanat. A férj ölben vitte át a menyasszonyt, nehogy megbotoljon, mert az rossz előjelnek számított. Tűzzel és vízzel fogadták, a ház és az új élet tisztaságát jelképezve. Ezek a gesztusok ma is visszaköszönnek az esküvői szokásokban, amiről sokan nem is tudják, honnan erednek.
Az előadás végén Szabó Vivien visszatért az alapgondolathoz: az ókori házasság nem volt romantikus döntés. A nők gyakran gyerekként kerültek át egyik családból a másikba, elsődleges feladatuk a gyermekvállalás volt. Mégis, ezek a rítusok rendet adtak egy kiszámíthatatlan világnak.
Képek: illusztráció/iStock, Horváth Zsolt
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre! Amennyiben szívesen lenne a támogatónk, kattintson ide és csatlakozzon adománygyűjtésünkhöz!
