Koszta János a Váccal ért révbe 1994-ben, de gyermekkorát Borsodban töltötte és még nem sokkal 60 éves kora előtt is igazolt játékosként védett. Nemrég betöltötte a 63. életévét, ez alkalomból mesélt a korai évekről is. Érdekesség, hogy pályafutása legelején mezőnyben játszott, ráadásul hamis igazolással. Végül kapusként vitte sokra.
A részletekről a Bunteto.com számolt be, ebből szemezgetünk most.
– Majd tíz éve készített önnel interjút a Nemzeti Sport, és akkor, ötvennégy évesen a Taksony első csapatában védett a megye II-ben, de még a 2016–2017-es idényben is volt két meccse a Dunavarsányban, ugyancsak a megye II-ben. Ötvennyolc évesen. Hatvanig igazán kihúzhatta volna…
– Fene a pofámat. Addig akartam védeni, amíg jólesik, és amikor a Dunavarsányban a tűző napon, negyvenegy fokos hőségben két üveg szódát meg kellett innom a szünetben, miközben rázott a hideg, azt mondtam magamban, imádok védeni, de ez jel, hogy ideje abbahagyni. Az sem segített persze, hogy az ellenfél az én kapusmezemmel megegyező színű narancssárgában játszott, úgyhogy fel kellett vennem a fekete felsőmet…
– De hogy bírt ötvennyolc évesen elvetődni a labdára?
– Simán. Az az ember vérében van. Bármikor eldobom magam ma is. Tavaly is dobáltam magam egy teremtornán, hatvanhárom évesen. De már csak kedvtelésből védek.
– A hatvanas, hetvenes években volt gyerek, Borsodban nyilván nem műfüvön kellett repkednie. De mennyire telt nélkülözéssel a gyerekkor?
– Édesapámat sajnos hatéves koromban elveszítettem, egyedül nevelt minket az édesanyám a két nővéremmel, de a nagymamámat is el kellett tartania, aki azelőtt uradalmi cselédként dolgozott, nyugdíjat nem kapott.
Rengeteget kellett neki segítenünk, a levélkézbesítésből alaposan kivettük a részünket, beszedtük a rádió-, tv-adót, de a tanulást sem hanyagolhattuk el.
A kisebbik nővérem Egerben matek-műszaki szakon végezte el a főiskolát, a nagyobbik nővéremből könyvelő lett. Én Szombathelyre a tanárképzőre jelentkeztem matematika-testnevelés szakra, nem tudtam azonban elutazni, mert egy nappal az indulás előtt meghalt a nagymamám. Rengeteget dolgozott a 660 négyszögöles kertben, ahogy mi is: ásóztunk, mindent magunknak termeltünk meg, én tizenegy évesen hetven mázsa szenet hordtam be az udvarról a kamrába.
– Szenvedtek valamiben hiányt?
– Semmiben. Nem éreztem legalábbis úgy, ne lenne meg mindenünk, noha az első biciklimet huszonöt éves koromban tudtam megvenni. De boldogok voltunk.
– Nem is hajtotta akkor valamiféle kitörési vágy? Egyedül a futballszeretet?
– Az utóbbi feltétlenül. Egyszerűen imádtam futballozni. Négy évig kosárlabdáztam, de közben már hamis igazolással játszottam a Borsodi Bányászban, a mezőnyben.
– Ha már a huszonöt évesen megvásárolt kerékpárt említette, ha szabad kérdezni, mikor élt a legjobban?
– Kétszer elváltam, mindkétszer mindent otthagytam a gyerekeimnek, négyőjük után fizettem ráadásul gyerektartást, úgyhogy nagy lábon sosem élhettem, de nem is érdekelt. Talán a váci korszakomban ment egyébként viszonylag jól, mert addigra megnőttek a gyerekek. A harmadik házasságomban is a nulláról indultam, illetve csak azért nem onnan, mert a feleségemnek volt lakása. A futball után edzősködtem és dolgozni is elkezdtem, stabilizálódott a helyzetem. Szerény embernek gondolom magam, sosem akartam fényűző életet.
– Érdekelte egyáltalán valaha a pénz?
– Nem. Csak a futball.
– Úgy tűnik mindenesetre, az a típus, akinél félig teli van a pohár, nem pedig félig üres.
– Nem mindig volt ez így… Ahogy idősödtem, úgy kezdtem elsajátítani a pozitív gondolkodást.
– Életének nagy pozitívuma a váci korszak, a bajnoki cím és az érmek. Miért lehetett olyan sikeres a Csank-csapat?
– Egyrészt mert nyerő típusokat verbuvált. Sikerre éhes futballistákat. Emellett rengeteget melóztunk. És akadt még egy ok: nekünk a pályán kellett megkeresnünk a pénzünket, nem adták azt oda csak úgy, mint ma.
A kilencvenes évek elején akadtak 150-200 ezer forintos fizetések, mi azonban alig kaptunk alapfizetésnek többet a minimálbérnél. Utóbbi 14 700 forint volt akkoriban, a mi fizetésünk 25 ezer. Győzelem esetén azonban 90-100 ezer forintos prémiummal gazdagodtunk. Úgyhogy mi végiggüriztük a kilencven perceket, mindig győzelemre törtünk, mert tudtuk, a nyári és téli szünetbeli pénzünket is a bajnoki meccseken kell megkeresnünk.
Nem akarok a maiak zsebében turkálni, de ha hat-hét milliós alapfizetéseket osztogatunk, mi motiválja őket? Adnék mondjuk 800 ezret, a jobbaknak valamivel több, mint egymilliót, a többit szedje össze győztes meccsekkel. És ha mondjuk egymillió jár a három pontért, elég szép pénzt kereshet. De lehet, én látom rosszul.
– Védjegyévé váltak váci korszakában a cselezgetései. Kell ahhoz magabiztosság, hogy simán bevállalja ezt a fajta rizikót.
– Játszottam mezőnyben az NB II-ben is, a Borsodi Bányászban, sosem állt távol tőlem a csel, ezért mertem bedobni. Ha túl közel került hozzám a csatár, a lövőcselt be kellett mutatni…
– Biztos Csank János is így gondolta… Nem tépte miatta soha a haját?
– Soha. Örült neki… Persze, hogy nem szerette. Le is fektette a szabályokat: ha egy pont megy el miatta, ötvenezer forint a büntetés, ha mindhárom, százezer. Büszke vagyok rá, hogy sosem kellett megbüntetnie. Illetve egyszer, egy téli teremtornán megrótt húszezerre, pedig akkor pont nem is cselezni próbáltam, hanem a passzomnál beragadt a lábam alá a labda, amiből gólt kaptunk.
– Ennek ellenére, ha újrakezdhetné, újra csak kapus lenne?
– Ezer százalék.
