A politikai küzdőteret az utóbbi években íróasztalra cserélő Dorosz Dávid új regényével ott vág bele a magyar valóságba, ahol a legfájdalmasabb. A hatalom árvái egy feszült politikai thriller, „a NER vádirata”, és ijesztő pontossággal rímel a közelmúlt gyermekvédelmi botrányaira. Honnan jönnek a belső információk a „rendszer legmocskosabb részeiről”? Miért érezzük, hogy magunkra hagyott árvák vagyunk a saját hazánkban? És miért gondolja úgy Dorosz, hogy azok helyett is írnia kell, akik ezt jelenleg nem tehetik meg? Az íróval belső informátorokról, a folyamatos radikalizálódásról, a társadalmi béke lehetőségéről és előző alkotása, a Mindenki lelép készülő filmadaptációjáról is beszélgettünk Budapesten.
Szol24: Az előző interjúnkat a Mindenki lelép című köteted kapcsán tavaly augusztusban készítettük, akkor említetted is, hogy épp a következő könyvön dolgozol. Olyan érzése lehet az olvasónak, hogy egy jóval nagyobb léptékben gondolkodtál most, A hatalom árváival. Mennyire volt más az alkotási folyamat?
Dorosz Dávid: Amikor tavaly megjelent a Mindenki lelép, ennek a könyvnek a jelentős része már készen volt. Sokat segítettek a csodálatos olvasói visszajelzések, és az, hogy rengeteg olyan ember talált meg, akit forrásként tudtam használni: főleg a NER-en belül dolgozókra gondolok, akik betekintést engedtek a rendszer legmocskosabb részeibe.
Ez a regény a NER egyfajta vádirata is. A címet az motiválta, hogy azok a sebek, amiket a hatalomtól kapunk, valójában árvává tettek minket, akik ebben az országban élünk. Magunkra hagyva, az út szélén vagyunk a hatalom részéről. Az foglalkoztatott, hogy a három főhősöm felnövésébe, karrierjébe és romantikus viszonyában mennyire van jelen a hatalom működése.
A bemutatón Ott Anna már említette, hogy mennyire rémisztően aktuális lett ez a könyv, akár ha a 2024-ben kirobbant kegyelmi ügyre, akár a még aktuálisabb Szőlő utcára gondolunk. Mennyire merültél alá ennek a témának? Milyen volt a kutatómunka a szociális világban, a gyermekvédelemben?
Több része volt a kutatómunkának. Az egyik a hagyományosabb, ami az elmúlt 40 évre koncentrált, hiszen a történet fő része 1989-ben kezdődik. Ebben nagyon sok könyvtárazás, olvasás és interjúzás volt az akkori aktív emberekkel. A kutatás másik fele még izgalmasabb volt: a rendszer különböző szintjein lévő, aktívan dolgozó szereplőkkel való beszélgetés. Az volt a célom, hogy a lehető leghitelesebben tudjam megrajzolni és ábrázolni a NER-t ebben a kisvárosi környezetben. Sok politikai tapasztalatomat is belegyúrtam a történetbe, és persze tucatnyi beszélgetést folytattam. Ezek egy része a Mindenki lelép kapcsán érkezett meg hozzám, más “informátorokkal” meg a munkámban segítő emberek kötöttek össze velem.
Volt egy harmadik része is a kutatásnak, ahol szakemberekkel, gyermekvédelmi dolgozókkal és nevelőotthoni munkatársakkal beszéltem, vagy olvastam a munkáikat. Ezen kívül IT-biztonsági és katonapolitikai szakértőkkel is átbeszéltem a regény adott fejezeteit.
Magyarországon valószínűleg a politikai thriller műfajához nem kell hosszú ideig inspirálódni. Lehet azt mondani, hogy megtaláltad a műfajod, a jövőben is ilyen témákkal szeretnél foglalkozni?
Igen. Alapvetően az a kiindulópontom, hogy kemény témákról szeretnék könnyű stílusban, befogadható módon írni. Ezért alkotok zsánerben, thrillerben. Részben azért, mert engem az érdekel, hogy a hatalom hogyan hat azokra, akik rendelkeznek vele, és azokra, akik elszenvedik a következményeit. Szerintem ezt legpontosabban a thriller műfajában lehet ábrázolni.
Azt éreztem, hogy a magyar irodalom – tisztelet a kivételnek – nem dolgozta fel, mi történt körülöttünk társadalmilag az elmúlt 16 évben. Olvastam sok értékes munkát, de történetek mintha egy „Disneyland Magyarországon”-játszódtak volna,, nem utaltak a minket körülvevő társadalmi folyamatokra. Pedig a barátságainkban, családunkban, egzisztenciánkban mindannyian sebeket kaptunk. Mi más dolga lenne irodalomnak, minthogy ezekkel foglalkozzon – belemenjen, és szembenézzen.
Annyit elárulhatok, tervben van a harmadik regény is, ami még nagyobbra és nemzetközibbre nyitja majd a teret. Erről és további újdonságokról az első hírek az írói honlapomon lesznek elérhetőek.
A könyved a közös sorsunkról is beszél, azt írod, „a történet egy eltűnt kamaszfiúval indul egy gyermekotthonból, de gyorsan világossá válik: ez nem egyetlen sors története.” Én is azt gondolom, talán jó példa erre a kegyelmi ügy, hogy ez és az ehhez hasonló események társadalmilag formálnak minket. Mit gondolsz, egy váltás esetén mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy politikai nézetkülönbségeink ellenére is meglássuk egymásban a magyart?
Sebekről beszéltem, és az elmúlt 16 év, – de igazság szerint, ezért is indul a könyv ’89-ben – az elmúlt 40 év sebei összefüggnek. A regény is megmutatja, hogy 2010-ben nem a semmiből kezdődött az Orbán-éra, hanem bizonyos állapotok, ahhoz vezető döntések tették lehetővé a kialakulását. A mostanra kialakult a teljes érzelmi megosztottság a nemzeten belül az egyik legfájóbb seb.
Szeretném hinni, hogy mire középkorú leszek, beteljesedhet a kérdésed, mindenesetre április 12-ei változás egy fontos első lépés lesz a jó az irányba.
Farkas Ádám filmproducer mondata olvasható a könyv borítóján: „Kicsit keletebbre Dorosz ezért már kiesett volna az ablakon.” Ha mégsem sikerül a váltás, tényleg az orosz-fehérorosz tempó következik Magyarország számára?
A rendszerbe bele van kódolva a folyamatos radikalizálódás. Ez nemcsak az ilyen rendszerek sajátja, hanem Orbán karakteréből is következik, hiszen „meghosszabbítjuk Bicskéig” az alapvető mentalitása. Biztos vagyok benne, hogy ha minden reményünk ellenére mégis összekaparják a győzelmet, abból az lesz a tanulságuk, hogy nem szabad semmiből engedni, akit lehet, le kell gyalulni és ki kell csinálni, már ami az EU- és NATO-tagságba belefér.
Sokan kérdezik a regényeim kapcsán, hogy nem félek-e. Én szerencsés helyzetben vagyok, megengedhetem magamnak, hogy bátran fogalmazzak, hiszen Orbánéktól már évekkel megkaptam, hogy CIA-ügynök meg hazaáruló vagyok. Részben ezért, részben mert Bécsben élek és nem függök a kulturális finanszírozástól, kötelességemnek érzem, hogy írjak azok nevében is, akik ezt nem tehetik meg.
Amikor elkészült az első fikciós könyved, beszéltünk róla, hogy volt olyan kritika, miszerint „túl magyar, túl átpolitizált”. Ehhez képest úgy tűnik, a Cser Kiadó továbbra is bízik benned és hiszi, hogy ezeknek a történeteknek helye van a magyar piacon.
Nagyon hálás vagyok a Cser Kiadónak, kiváló a kapcsolatunk. Az eladások és a Margó-shortlist is igazolta őket. Nem tagadom, volt olyan kiadó, amelyik – diplomatikusan fogalmazva – politikai óvatosságból elzárkózott a kiadástól. Felhívtak telefonon, mert e-mailben nem akarták, merték leírni.ondtam is nekik, hogy teljesen megértem, végül is pont erről is szól a könyvem. Ezt okozza bennünk a rendszer.
Nemrég érkezett a hír, hogy a Fekete pont producereivel dolgozol a Mindenki lelép filmes adaptációján. Milyen érzés szerzőként átalakítani a könyvet? Fájdalmas a strukturálás, kihagyni egyes részeket?
A filmesek között van egy humoros mondás, hogy adaptáció szempontjából a halott szerző a jó szerző, mert az nem szól bele.
Ehhez képest nekem ez fantasztikus érzés, mert én úgy nőttem fel, hogy a filmek és a könyvek egyszerre jelentették a kultúrát. Pontosan emlékszem, hogyan olvastam a Pál utcai fiúkat, de arra is, amikor a Keresztapát láttam először. Épp ezért kifejezetten izgalmas munka volt újra leásni a az egyszer már könyvként lezárt történet mélyére, és másik szemmel ránézni, ázalakítani. Veres Attila forgatókönyvíróval és egy profi produceri csapattal dolgoztunk együtt, sokat tanultam a közös workshippokból . Azoknak is lesznek újdonságok, akik olvasták a könyvet. Szerencsés vagyok, mert alapból filmes szemmel írok, amit az olvasók is állandóan megjegyeznek, hogy olvasás közben látják maguk előtt az eseményeket. Ez nagyban segíti az adaptációt.
Egy ismerősöm említette régebben, nézzem meg példaként a román kortárs filmeket, ők mennyivel előrébb tartanak önreflexióban, a saját társadalmuk megértésében, ami Magyarországon mintha hiányozna, pláne az állami támogatással készült alkotásokból. Ha máshol nem, talán a független szférában van mozgástér?
Én ennek nagyon örülnék. A történetmesélés alapvető feladata, hogy reflektáljon a jelenre és a közelmúltra, érzelmileg feldolgozhatóvá tegye azt. Ha ez a filmekben és az irodalomban hangsúlyt kap, én fogok a legjobban örülni.
A könyved témája miatt sem mehetünk el az orosz befolyás kérdése mellett. 2022-ben még országgyűlési képviselőjelölt voltál, azt a kampányt sok más mellett elvitte az éppen kitörő orosz-ukrán háború. Orbán akkor még azt mondta: „igent mondunk Ukrajna uniós tagságára”. Mi történt ebben a négy évben?
Az alapsztori szerintem az, hogy 2009-ben az addig a “nem leszünk Gazprom legvidámabb barakkja” szövegekkel haknizó Orbán kiment Putyinhoz az Egységes Oroszország kongresszusára, és azóta egyre láthatóbb a szoros kapcsolat, aminek szerintem geopolitika helyett főleg üzleti és pénzügyi alapjai vannak. Remélem, nem kell 60 évet várnunk, hogy az irattárakból kiderüljön, mik voltak ezek pontosan.
A 2022-es kampányban a Fidesz a békepártiságra ment rá, kevésbé lógott ki a lóláb az orosz kapcsolat kapcsán, hiszen az első hetekben, még a választások előtt nehéz volt nem azt mondani, hogy Oroszország az agresszor. Ahogy távolodtunk a választástól, úgy keretezték át: már az ukránok az agresszorok, és ha nem Orbánra szavazunk, Zelenszkij kirobbantja a harmadik világháborút. Ez is egy folyamatos radikalizálódás.
Személyes szinten ez tragédia, Putyin utolsó csatlósává tenni azt az országot, amit külföldön még mindig 1956-ról ismernek, nemzeti tragédia.
Lesz egy beszélgetésetek a Csányi5-ben március 25-én arról, mi történt a férfiakkal a rendszerváltás után, ami egy egész új megközelítésből vizsgálja a múltunkat. Mit lehet erről tudni?
Nagyon sokat foglalkoztattak a posztszocialista férfisorsok. Scheiring Gábor munkáiból is kitűnik az a teljes leépülés és magára hagyatottság, amit városok és azon belül főleg férfiak szenvedtek el kilencvenes-kétezres években. Ez a csalódottság egyfajta gyújtóbombává vált, amivel a ’90-től 2010-ig tartó elit egyáltalán nem foglalkozott, sőt, tagadta a bajt, sokszor még ki is osztotta az embereket, hogy nem értik a “modern idők” szavát. Erről és az elmúlt 16 évben a NER élatl felépített torz férfiképről fogunk beszélgetni Czutor Zoltánnal.
Miközben Árokvár az orosz elnök látogatására készül, a városi gyermekotthonból eltűnik egy kamaszfiú. A hatóságok gyorsan lezárnák az ügyet, de a nyomok olyan helyekre vezetnek, ahol minden lépés végzetes lehet: a helyi hatalom sötét folyosóira, egy elhallgatott 1989-es tragédia mélyére és egy titkos fegyverprogramhoz, amely Ukrajna után egész Európát lángba boríthatja. Ahogy az elmúlt négy évtized és a jelen titkai egymásba fonódnak, a három régi barát – András, a város képviselőjének intéző embere; Feri, a roma nyomozó és közös szerelmük, a Bécsből hazatérő, sikeres kutató, Lili – egyre veszélyesebb terepen jár. Hamarosan világos lesz: az eltűnt fiú sorsa már nem egyszerű nyomozás, hanem olyan politikai bomba, amit a hatalom mindenáron el akar temetni. A várost fojtogató bűnök mélyére ásva rá kell jönniük, már nem csak a fiú élete a tét, hanem az is, hogy ők maguk túlélik-e, ha kiderül a sokkoló igazság.
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre! Amennyiben szívesen lenne a támogatónk, kattintson ide és csatlakozzon adománygyűjtésünkhöz!
