Józsi egy látássérült férfi, Tiszajenőn él és otthonról dolgozik: hangoskönyveket vág a Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének (MVGYOSZ). Párja teljesen vak, akivel a Vakok és Gyengénlátók Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Egyesületénél ismerkedtek meg. Zana Zita interjújából egy szakmáját szerető, derűs férfi képe rajzolódik ki.
A tiszajenői férfi Kiskunfélegyházán született, majd Kőszegen, később Szolnokon tanult, aztán Pesten dolgozott, majd visszakerült Szolnokra. Most úgy tűnik, hogy élete kezd kiegyenesedni, miközben küzd a látásromlással. A „látássérültes” életét az egyesület által fenntartott JNSZMVAKOK Elemi Rehabilitációs Központ segíti.
A többit pedig ő maga meséli el, interjú Lahuda Józseffel.
Zana Anita: – A vegyész irány honnan indult?
Lahuda József: –Az egyik nevelő tanárom kémia szakos volt Kőszegen a Bentlakásos általános iskolában, zseniális előadásokat tudott produkálni, tulajdonképpen ő motivált ebbe az irányba. A másik szakma az informatika, pontosabban a számítástechnikai műszerész lett volna, de Szombathelyre nem vettek fel, így kötöttem ki Szolnokon a Pálfyban.
– Korábban mit dolgoztál? Nem tudom pontosan, hogy indult a munkád.
– Letudtam a szakközepet, az érettségi után mentem technikusira. Sikeresen levizsgáztam, és másnap jelentkeztem egy festékipari céghez. Foglalkoztak kis- és nagykereskedelemmel, mindennel, ipari festékek, háztartási festékek stb., ott kezdtem el színkeverő raktárosként dolgozni Szolnokon a Bajcsi-Zsilinszky úton.
– Gondolom, ez így tetszett neked.
– Elvoltam vele, de már voltak sajnos gondok az árnyalatok látásával, hogy a legtökéletesebbet hozzuk létre, az nekem már nem nagyon ment. Közös megegyezéssel megszüntettük a munkaviszonyt.
– Ott derült ki, hogy valami probléma lehet a látásoddal?
– Nem, az kicsit később jött. Felkerültem Pestre az Egisbe, négy évig dolgoztam ott, aztán átkerültem a Richterbe. Mindig is szemüveges voltam, gázálarcot kellett volna hordanom, de nem nagyon ment. Erről beszélgettem valakivel úgymond pletyka szinten. Kiderült, hogy a biztonságtechnikai főelőadóval sikerült beszélnem. Másnap ott volt a gázálarc. Volt egy belső gumi maszk benne, annak az orrnyergére lehetett ráerősíteni egy keretet. Elküldtek a szemészetre, hogy a lencsét belecsiszolják. Gyanú merült fel a főorvosasszonyban, átküldtek a Bajcsira, onnan a SOTE klinikára.
– Azt lehet tudni, hogy mi a gond a szemeddel?
– A SOTE-n nevezték nevén a problémát, hogy retinitis pigmentosa. Sejtelhalás van a retinámon, ami folyamatosan romlik azóta is.
– Kapcsolatba kerültél a vakok egyesületével és a rehabilitációs központtal. Hogyan indult ez?
– A SOTE klinikáról a VERCS-re (Vakok Elemi Rehabilitációs Csoportja) irányítottak először.
– Ez jó. Gondolom, megtanítottak ott pár dologra?
– Hmm, botorkálni.
– Mennyi időt töltöttél a VERCCS-en?
– Egy évet. De nem tudtam rendesen mindennapos tevékenységet tanulni, mert volt munkahelyem. Elég nehéz volt összehozni. Nem lehetett a közvetlen főnökömmel megértetni, hogy ezt intézni kell. Képes volt az ügyvezető autóval arra járni. Voltak aggályok, hogy lóg az ember. Érthető valamilyen szempontból. Kis cég volt, abban a munkakörben ketten voltunk. Végül aznapra olyan egyezség született, hogy ami nem annyira sürgős, azt délután csinálom meg. Kettőig tartott hivatalosan a munkaidőm.
– A VERCS-en mit tanultál elsősorban?
– Fehérbotos közlekedést.
– Az egyesülettel, rehabilitációs központtal, hogy kerültél kapcsolatba?
– Miután túlestem a VERCS-es programon, az üzemorvos megállapította, hogy nincs olyan munkakör, amiben alkalmazni tudnának, minden munkaviszony fel lett függesztve.
– Nehéz volt ezt elfogadni?
– Nem volt gond, mert elmentem munkanélkülire és elindítottam a leszázalékolást. Harmadik körre sikerült. Budapesten intéztem, mert Szolnokon úgy kezelték akkor is az embert, hogy „megint egy szimuláns”. Azóta talán már változtak. És eddig jutottam a nyufignál. Utána kerültem be az egyesülethez tagként.
– Valaki javasolta, hallottál róla?
– Talán igen, a nyugdíjfolyósítónál, ha jól emlékszem.
– Utána az egyesület ajánlotta a rehabilitációs központot?
– Az nem úgy volt, az jóval később jött. Amikor taggá váltam, – hú, de régen volt, talán 2009-ben, akkor még a rehabközpont nem volt meg. Majd csak valamikor 2019-ben jutottam el odáig, hogy akkor elkezdjük. Mert hát én pályáztam és nyertem egy telefont.
– Az iphone-os pályázaton kaptad?
– Igen. Ebben a programban voltam benne. Azóta is itt van a telefon, de nem tudom már használni, mert nem veszi fel a töltést. Azóta már a második iphone-omat nyúzom.
– Akkor a telefon kezelését tanultad. Úgy tudom, később más dolgokat is tanultál.
– Igen, számítógép-kezelést.
– Akkor találkoztál Ágotával?
– Nem. Vele korábban. Ha jól emlékszem, 2010 környékén indult egy masszőr-tanfolyam, ott találkoztam vele.
– Annyit Ágota is elmondott nekem egy korábbi interjúban, hogy azóta együtt is éltek.
– Igen, Átcsábítottam ide Mezőtúrról (mondja nevetve).
– Akkor Ágota nagy hatással volt rád?
– Hát igen.
– Fehérbotos közlekedést is tanultál a rehabilitációs központban?
– Igen, fel kellett frissíteni a tudásomat. Voltak problémáim az iránytartással, ezt úgy-ahogy sikerült kiküszöbölni, még nem tökéletes. Még a mai napig ér néha meglepetés. Igazság szerint van még egy kis maradvány látásom. Bosszant, hogy próbálnám kihasználni, de nem tudom, és észlelem, hogy már annyit se látok, mint tavalyelőtt. Szinte már vakon közlekedem. Nemrég történt ilyen. Rossz helyen szálltam le a szandai réten, ahonnan nem tudtam gyalogosan eljutni a célomhoz. Az egy nehéz környék. Van egy sor épület, meg egy szép nagy parkoló, számomra átláthatatlan. De volt egy idős pár, akik segítettek és elkísértek a célomig.
– Mivel a látásod megromlott, megváltozott munkaképességűek munkahelyén dolgoztál.
– A Civil Kft-nél.
– Ott a szokásos munkákat csináltad?
– Igen, összeszereléseket stb.
– Úgy tudom, ennek vége szakadt, a látásromlásod miatt nem tudtad folytatni?
– Ezt úgy mondanám, hogy nem vállaltam. Ezen a munkahelyen nem éreztem jól magam. Voltak problémák, nemcsak nálam, hanem más munkavállalóknál is. Ezeket nem részletezném. Nem a munkával volt a baj, hanem a légkörrel.
– Ha sok fogyatékos embert összezárnak, úgy látom, lehúzzák egymást, nem értik meg egymást a nem fogyatékos felettessel.
– Igen, körülbelül ez a hozzáállás. Szerencsére olyan műszakban voltam, ahol nagyon jó volt a kollektíva. Az volt az elv, hogy a munkát meg kell csinálni és kész.
– Ezt a munkát hogyan találtad meg?
– A kormányhivatal segítségével, az EFOP program által.
– Úgy tudom, utána nem volt munkád rövid ideig, most az MVGYOSZ-nál hangoskönyveket vágsz?
– Igen, most is könyékig járok a munkában.
– Ezt hirdetés útján találtad?
– Nem. Amikor a Civiles munkaviszonyomnak vége lett, nézelődtem, hová lehetne menni. Szóba került egy egyesület is, de valamiért elvetettem. Jelentkeztem munkára a szövetségnél. Eredetileg Braille- nyomtatót kellett volna kezelnem. Úgy döntöttek, hogy mégsem, aztán önkéntesként lettem hangoskönyv-daraboló, utána pedig ez lett a főállásom.
– Mióta dolgozol az MVGYOSZ-nál?
– Önkéntesként 2023. júliusától, munkavállalóként pedig 2023 szeptemberétől. Nem mondták még, hogy ne csináljam.
– Az interneten keresztül kapod a munkát?
– Igen, van egy szerverük, amihez kaptam hozzáférést. Onnan letöltöm, ami megtetszik, vagy amit kijelölnek számomra. Legutóbb volt kapásból három ilyen könyv.
– Milyenek?
– Változó. Krimi, életrajz, ismeretterjesztő könyv, vallásos téma stb. Van, ami nehezebben, van, ami könnyebben megoldható. De büszke vagyok magamra, mert az egyik munkám, amivel nagyon nehezen boldogultam, bekerült a hangoskönyvtárba.
– Mennyi idő alatt vágsz meg egy könyvet?
– Változó. Legutóbb egy Britney Spears életrajzot vágtam, azt három nap alatt. De volt olyan, amivel több mint egy hónapig szenvedtem.
– Szoktatok egyeztetni, hogy hogy áll, hogy halad?
– Most a közvetlen felettesemmel úgy áll a dolog, hogy nekiállok, és szólok, amikor kész van. Pont a Britney előtt vágtam egy könyvet, ami elég hosszú volt, másfél hét alatt készült el. Hivatalosa négy órában vagyok, de a sürgősség miatt a hétvégét is felhasználtam.
– Ezek szerint szereted ezt csinálni?
– Érdekes, mert sokszor találok olyan olvasmányt, ami engem is érdekel. Tavaly év végén fogtam ki egy érdekeset, ami egy sok szintű leosztású könyv, fejezet alfejezetének az alfejezete stb. Ennek az összerakása volt nehéz, hogy hogyan lehet benne keresni. Volt egy elgondolásom, kétféle verzió is készült belőle, majd kiderül, melyiket rakják fel.
– Korábban volt gyakorlatod ebben a munkában? Mondtad, hogy az informatika is érdekelt látó korodban. Autodidakta módon tanultad meg?
– Korábban csak saját felhasználásra csináltam ilyet, de csak átkonvertáltam stb. Itt meg újra kellett tanulnom a számítógép-használatot, mert máshogyan kezeli, aki látja, mint aki nem. Én pedig köztes állapot vagyok.
– A vágást is újra tanultad?
– Az teljesen új dolog volt számomra. Közben levizsgáztam ecdl-ből is, de az excelt már nem vállaltam be, mert feleslegesnek éreztem. Ha köteleznek vizsgára, majd jelentkezem rá.
– Akkor a számítógép és a számítástechnika továbbra is megmaradt, hiába vesztetted el a látásod?
– Igen. Az első saját gépem is egy laptop volt.
– Akkor végtére is most kiegyenesedett az életed?
– Hmm, majd meglátjuk, hogy meddig fog tartani ez az állapot.
– Nyilván tudod, hogy ez még rosszabbodhat.
– Igen, ez folyamatosan romlik.
– Készülsz arra, hogy egyszer egyáltalán nem fogsz látni?
– Ha arra nem is, de arra igen, hogy jó erős csőlátás várható.
– Más modult igénybe szeretnél venni a rehabközpontnál? Pl. a közlekedés, informatika után mindennapos tevékenységet?
– Igen, készülök erre, magas ágyást szeretnénk telepíteni, hogy ne kelljen hajolni. Kísérleteztünk növénytermesztéssel. Ami eddig megtermett és ehető volt, az egyedül a hagyma volt. Majd másképpen próbálkozunk. A paradicsom, paprika olcsóbb, ha sikerül megtermelnünk.
– Gondolom, szeretnétek kihasználni a kertet.
– Ha nem is az egészet, de egy részét mindenképpen.
– Úgy látom, most jól vagy, kiegyensúlyozott vagy?
– Igen, de valószínűleg azért is, mert kevesebbet közlekedem.
– Mert ez frusztrál?
– Egy idő után már annyira elegem lett a buszon a tömegnyomorból, meg egyes utasokból, hogy nagyon. Például: kicsit hátrébb ültem a buszon. Szálltak fel a szomszéd faluban, és panaszkodtak, hogy „Leült a helyemre”. Gondoltam, megmutathatná a helyjegyét…
– Visszatérve a közlekedésre: romlik a látásod, mi az, ami miatt még nem szeretsz közlekedni, nemcsak az emberek miatt?
– Kétfelé kell szedni a kérdést. A vonattal nagyobb a problémám, mert egyáltalán nincs peron a faluban a vasútállomáson, és olyan szerelvényt nem indítanak, aminek plusz lépcsője van. Az „Uzsgyi” -nak van (az orosz motorvonatokat nevezik így) az még úgy-ahogy, de a peront biztosan nem fogják egyhamar megcsinálni.
– Ágota kutyával közlekedik. Te gondolkodtál-e rajta?
– Igen, beadtuk az igényt, van három tündéri kutyusunk, de megjegyzésben beírtuk, hogy amíg valamelyik öreg kutyánk el nem megy, addig nem. Van két vakvezetőnk, az egyik már nyugdíjas, meg egy házi kedvenc. A két öreg már nem tud úgy szaladni Olivérrel (a fiatal kutyával).
– Tehát abszolút szereted a kutyákat, régen is kertes házban laktál?
– Igen. De lehet, hogy elrontanám azt a blökit (mondja mosolyogva). Majd ki kell találnom, hogy hogyan dolgoztassam, hogy ha lehet, ne felejtsen. Én képes vagyok arra, hogy elindulok valamerre. Gyerünk! Akár ismeretlen terepen is, hogy hadd szokja.
– Mind ezen kívül van-e valami olyan hobbid, elfoglaltságod, amit szívesen csinálsz?
– Most nem. Van itt elég dolog. Én szoktam vágni a füvet, amennyire látom. Kielégít, mind a kettő elég érdekes. Barkácsolgatok is, pl. csináltam a teraszra egy padot, még nem esett szét (mondja nevetve) Ja igen! (teszi hozzá) a hobbim a villanyszerelés is.
– Látássérültként nem nehéz?
– Először én is a vezeték színét néztem, de most már arra figyelek, hogy vagy működik, vagy nem. Előbb-utóbb úgyis működni fog.
Szerző: Zana Anita/JNSZMVAKOK
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre!
